Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 6. szám - SZEMLE - Tamás Attila: Genetikai közelítés Babits költészetéhez (Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája)
hető igazságot és ennek egyetlen hű megfogalmazását (ennek lehetőségeit) feltételezve. Ezzel egyidejűen az eltérő szövegeket részben teljesen még ki nem érlelt fogalmazványoknak minősítve, részben a már teljesértékűvé fonnált műalkotás valamiképpen eltorzított, esetleg éppen meghamisított változataivá degradálva. Természetesen a szövegkritika legjobb művelői régóta érezték ennek az eljárásnak részleges problematikusságát, és jegyzeteik megfogalmazásában a kritikus helyeken esetleg igyekeztek is oldani a mereven kettős kategorizálásból következő merevségeken, „a főszöveg”-ként illetve a jegyzetapparátusba szorítottan közlés eljárásmódjának az egészét mégis hosszú időn át változatlanul hagyták. Az utóbbi évtizedekben megjelent, szövegkeletkezési-alakulási szempontokat előtérbe állító, ilyen törvényszerűségek után nyomozó textológia — főként H. W. Gabler munkásságának a nyomában járva — ettől erőteljesen eltérő újításokra vállalkozott. Igen értékes eredményeket felmutatva — természetesen nem az új, egyszers mindenkorra a régi helyébe lépő problémamegoldásokhoz vezetve. Már csak azért sem tehette ezt meg, hiszen a szövegromlás egészen szimpla tényei megmaradván a szövegromlásnak a fogalma sem tűnhet el. (Olvashattunk már Aranyversben „földre hengerelve” alvó kuvaszról, Petőfinél „gyepes hangon” furulyáló juhászról, Kelevéz Ágnestől megtudjuk, hogy az Esti kérdésből ismerős „utcalángok kettős vonala” első nyomdai levonatában még „utcalányok” díszsorfalaként kínálta magát a csodálás tárgyául — kinek-kinek meglehet a maga bőséges anyaga hasonlókból.) Kisebb íróknál például az „új alkotásként eladás” anyagi igénye is maga után vonhatta, hogy maga a szerző hozta létre egyik-másik korábbi írásának a gyöngébb változatát (Somlyó Zoltán szétszórtan publikált verseiben lehetne erre szemléletes példákat találni), de politikai szemléletváltások vagy cenzurális kényszerítések is eredményezhettek egyértelmű szövegrontásokat. Helyesírási szabályilletve szokásváltozásokból adódó, értékközömbös alakítások is léteznek. Másfelől tagadhatatlan tény, hogy közreadhat egy művész — köztük író is — saját maga által sem teljesen kiérleltnek érzett munkát a kezéből, amelynek évek múltával majd olyan változatát is meg tudja formálni, melyet azután már élete végéig nyugodtan a magáénak tud vallani. Ha nem festményről vagy szoborról van szó, akkor pedig „az előző helyébe iktatás” műveletéhez nem kell a korábbi produktumot széjjelhasogatnia vagy összetörnie, elég közreadnia az újat, annak deklarálásával: „mostantól ezt tekintem érvényesnek!” Elég? Csak abban az esetben, ha az előbbit még nem publikálta. A múlt században Bonnard-t is joggal zavarta el a múzeum teremőre, mikor át akarta festeni ott kiállított egyik alkotását. Abba, hogy újat fessen, senki nem szólhatott volna bele, a múzeumi tárgyon azonban már nem lehetett joga változtatni. (És nem kizárólag azért, mert egyszer már fölvette az érte járó összeget.) A már kinyomtatott régibb szövegváltozatok sem szüntethetők meg a szerző varázspálcájának suhintásával — áll ez Szabó Lőrinc-versek kötetbe gyűjtött és Illyés-alkotások szétszórtabb változataira egyaránt (köztük például az Egy mondat...-ra) is. Csak újak lennének állíthatók a régebbiek mellé, értékelési hierarchia nélkül? Ezek szerint az ezerhétszázas évek vége felé „elkészült” első Faust (az „Ősfaust”) és az, amelyet Goethe öt évtizeddel későbbi formájában tekintett csak — úgymond — véglegesnek. főszöveg-94