Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 1. szám - SZEMLE - Tamás Attila: Bányai János: Hagyománytörés
akár a múlt... irodalmára, vagy az egyes művekre” — szögezi le, ezúttal inkább az ellenkező irányba tekintve, az utolsóban. Folytatódás, megújulás és alkalmanként kényszerű megszakítás hármasában a kötet írásai főként az előbbi kettő viszonylatában vizsgálódnak. Sűrűn kérdezve, az esetek nagyobb részében válaszadásra — vagy legalább annak megkísérlésére — is vállalkozva. Napjainkban is eleven hagyományként tekinthetünk-e Ady költészetére — és, ha igen, milyennek mutatkozik ez, mi határozhatja meg ezt? Milyen fordulat köthető Tandori Dezső sűrűn megújuló munkásságához irodalmunk alakulástörténetében? Milyen — és mekkora horderejű — változásnak a jelét és eszközét lássuk a jugoszláviai Új Symposion színre léptében? A folytonosság vagy a megújulás erősebb-e Orbán Ottó — kiemelést érdemlő — lírájában? Egyáltalán: hogyan értelmezhető a hagyományban való „bennállás”? Volt-e „visszaklasszicizálódási korszak” a két háború közti magyar irodalomban , s hol foglal helyet abban Szabó Lőrinc munkássága? Beszélhetünk-e magáról a versről mint műfajról? (Műfajként tekinthetjük-e ugyanebben az időszakban az irónia meghatározó jelenlétét némely prózai alkotásban?) Már a címével is kérdést fogalmaz meg a Lehetséges-e a kisebbségi irodalmak (modern, posztmodern) teóriája? Egy-két alkalommal — ha nem is a középpontba állítva — kivételesen nagysúlyú problémák érintésére is vállalkozik, így, amikor megfogalmazza: a magyar vers minden bizonnyal másmilyen lesz 1996-ban, mint volt 1995-ben, és másmilyen lesz „97-ben vagy azután, ha lesz még akkor vers mai ismereteink szerint”. Máskor közvetett módon, mikor az irodalom-irodalomtudomány viszonylatrendszerét elemezve arról szól, hogy „a nagy kérdések mind széthullottak darabjaikra, és a történelem is a végéhez érkezett”, vagy, mikor futólag arra utal, hogy az újabb irodalomtudományi irányzatok „nem adnak kulcsot a megértéshez, vagy megszámlálhatatlanul sok kulcsot adnak, ami végső soron egyremegy”... (már csak azért is veszélyt hordoz ez magában, hiszen a mindent szabadon megérteni igyekvés során jó meg nem feledkezni arról, hogy minden „dilettáns is olyan nyelvre vágyakozik, amely őt, éppen őt értené meg”.) Ritkaság, ha valaki a széleskörű elméleti tájékozottságot „mozgékony”, nem nagy tanulmány formátumú írásokban érvényesíti. Bányai János az ilyen szerzők közé tartozik. Jauss és Ricoeur, Gadamer és Lyotard, Benjamin és Dante, Lukács és Rolly, Brooks és Konstantinovic munkái egyaránt — ha nem is azonos mértékben — idézett szerzői között van, de ott van Nemes Nagy, Rába és Kulcsár Szabó Ernő is, vagy akár a legfiatalabb kritikusoknak is jónéhánya. Fölkészültségének birtokában ugyanakkor nem röstell öt-tíz lap terjedelmű írásokban fogalmazni. Igaz, előfordul, hogy nem könnyű nyomon követni gondolataink menetét: egy-két esetben mintha elsodorná mondatai egymásba kapcsolódásainak mozgalmassága, s ilyenkor mintha nem jutna elég energiája mondatai egyértelműen világossá formálásához. Máskor mintha épp a teljes pontosságra törekvés válnék a teljes megértés akadályává. Jellemzőbb azonban a Hagyománytörésre, hogy szerzőjét elméleti vértezettségében is elragadja néha a csaknem szépírói lendület — leginkább Mándy Iván művészetéről szólva: „Utolsó pillantás a tájra. A fiú tájaira, az apáéra, a házfalakra... az eldobott, kiszolgált holmira, lavórokra és porolórudakra, elveszett télikabátokra, levált talpú cipőkre... Mindenre, amibe ’az isten behúzódott’... Mándy