Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)

1999 / 7. szám - Bogdán László: A katona és a démon (regényrészlet)

— Horgas — mosolyog a főszerkesztőnő bágyadtan. — De hát mondtam már. S a leveleid meg se nézed? Nem érdekelnek „a magányos szívek” sirámai? — Majd válaszolok nekik — hadarom türelmetlenül. — Inkább a férfiről be­szélj. Mit kérdezett? Mire volt kíváncsi? Mégis mit akar? — Van egy újzéland­i boríték is — erőlködik Lenuja. — S feladó bizonyos Ro­bert, Róbert... — A barátom — legyintek —, de a férfiről beszélj! Mit kérdezett? Miről érdeklő­dött? — Arról, hogy hogy vagy? Hogy mit csinálsz? Én nem is tudom? Dehát kicsoda ez az ember? — Valaki a múltból — mondom rejtélyesebben a kelleténél; érzem a helyzet iszonyú képtelenségét, hiszen azt mégsem válaszolhatom, hogy valaki aki már rég­óta üldöz az álmaimban. — Mégis mi izgatta? — Hát hogy mit csinálsz? S neki is nagyon tetszett az oldal, bár megdöbbent láthatólag, hogy te magyar létedre egy román lapnak szerkesztesz „társkeresőt”. — Miféle oldal? — döbbenek meg. — Hát a „magányos vadász a szív”. A te oldalad. S megkérdezte azt is, hogy hol talál meg, s mind arról érdeklődött, hogy hol van momentán a törzshelyed? Mivel­hogy te olyan vagy, tudod... — Milyen? Na milyen vagyok? — Hát olyan, akinek mindég mindenütt, akárhová is veti a sors, van egy törzs­helye, egy kedvenc kocsmája, bárja... — És te ahogy ismerlek rögtön mondtad is a Sirályhátont? — Honnan tudod? Nem kellett volna? Dehát ki ez az ember? Hát nem a bará­tod? Bocsáss meg, de én azt hittem. Én... — A címemet is megadtad neki? — szakítom félbe a kelleténél türelmetleneb­bül. — Elmondtad, hogy egy használaton kívül helyezett világítótoronyban lakom? — Nem. Azt nem — magyarázza türelmesen Lenuja, s láthatólag nem érti mitől vagyok ideges. — Megállapodtunk, hogy a címedet senkinek sem adjuk meg, nem emlékszel? Nehogy szexmániások vagy féltékeny férjek, s más „magányos szívek” zaklassanak. Állunk a homokba bokáig süppedve és nézzük a hazudozó tengert. — Ki ez az ember? — kérdezi ismét kenuja. — Mondtam már. Valaki a múltból — vigyorodok el kesernyésen. — Megfi­gyelted már milyen színű a szeme? — Kék. Ezen már lehet nevetni, a Sirályhátonba virágos hangulatban érkezünk meg, egészen jól megtanulja a dalt is, bár a kiejtése nem a legjobb, úgy mondja az ő széli!... A tulaj felemelt kézzel, régi ismerőseiként üdvözöl, s máris kérés nélkül is elénk teszi a hűtőből kivett, hidegtől szinte párálló Kaiser söröket. — A barátja ismét kereste — vigyorog. — Szóhoz se hagytam jutni, annyi ke­­resztkérdést tettem fel neki, félve, hogy egy bosszúra szomjazó „magányos szív”, hogy kivörösödött a dühtől, a sebhelye már szinte lángolt, végül, amikor szívélye­sen, türelmetlen hangulatával nem törődve, elmeséltem neki, hogy itt, ebben a

Next