Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 9. szám - TANULMÁNY - Balogh Endre: Szenkuthy és az olvasás (Az egyetlen metafora felé és Az alázat kalendáriuma)
témában a szerző van. E két irány egymásba játszása, együttes jelenléte egy ismeretelméleti problémára is visszavezethető. Főleg azt az irányt erősíti a következőkben kifejtett nézet, hogy „egyénietlen matematikai bábok”ként felfoghatók a különböző ének. A Metafora (41) fejezetében összeveti a 19- századi kételyt, mely „csak racionális, csak pszichológikus, szűken humanisztikus kételystílus” — a 20. századival, mely „exisztenciális, szélesen ontológista kételystílus: nem válaszol egy-egy racionális kérdésre (tudván, hogy ez lehetetlen), hanem inkább a „kérdés” és kérdezés tényét kiragadja korlátolt logikai, agyszférájából és az egész létet, kozmoszt, minden biológiai aszpektusában kérdésként fogja fel: nem az ember kérdi a világ titkát, hanem az egész világ egy nagy és egyetemes kérdés-tény.”57 Itt nem a valóságot megismerni akaró szubjektum áll szemben a valósággal, kérdezi azt, hanem egy totális dialógus kialakulásának létrejötte bontakozik ki előttünk. A szerzőnek a tárgyi és személyi környezettel való azonosulásai ennek az ismeretelméleti problémának egy radikális megválaszolásaként érthető, és amiből az következik, hogy a kérdésre a válasz nem érkezett meg explicit formában, mert nem is lehet megválaszolni az ilyen „kérdés-tényt”, hanem sokkal inkább az történt itt, hogy a szerző önazonosságának kérdése csakis a már említett tárgyi és személyi környezetnek a relációjaként fogható fel, és mint ilyen, folyton változik. Nem meglepő, hogy megváltozik ezáltal az igazság, a történelmi igazság, az igazolhatóság, kérdése is. Mert mi lehet az igazság akkor, ha a világ kérdezi az embereket? Lehet, hogy a megfelelő válasz itt is az, hogy a kérdéssel, a kérdezővel való azonosulás folytán értelmetlenné válik az igazság kérdése, értelmessé válik az, hogy milyen is ez az új helyzet? Érdemesnek tűnik ennek a kérdésnek a Kalendáriumba szereplő változatát hosszabban idézni: „Úgy érzem, hogy a jövőben egyformán kivész az emberekből a megfogalmazott „igazság” iránti érzék és képesség, meg a lírai mámor, misztikus transz, metafizikummá hazudott vitális pátosz is. Helyébe talán valami végtelenül alázatos58 és pesszimista (ez nem boldogtalant jelent) világleíró módszer vagy stílus lép, mely kerüli az „igazság” délibábját, kerüli a kauzalitást, a következtetést, a rendszert, az értékelést, a kérdést. Maximális passzivitással igyekszik beszámolni a jelenségekről, kerülve „ismerés” és „tévedés” poétikai vicceit. Egyáltalán nem érdekes az igazság, egyáltalán nem leverő a tévedés, hidegen hagy bennünket az ultima veritas arany-mázas glóriája, de nevetségesnek találjuk Gide-t is, mikor naiv esztétizmusból a tévedések színes kultuszát ajánlja. [...] Az igazságfogalom gyökeres átváltozása [...] fő-élményem, úgy hiszem, korom fő-élménye is, s főleg az utánunk következőé.”59 Szükséges volt ez a viszonylag hosszabb idézet ahhoz, hogy az igazság-problematikába betekintést nyerhessünk, hiszen ez az alapja annak a regényírói módnak is, mellyel a Breviárium lapjain találkozunk, a történelmi hitelesség legcsekélyebb igénye nélkül megfogalmazott „történetekből” összeálló regényfolyamnak. Ebben az értelemben fogalmazza meg a történelemírással kapcsolatos elképzelését — mondhatjuk: a Breviárium elméletét. Egyes történetírók tárgyilagosságáról mint „gyermekded dolog”-ról beszél, hiszen a történetírás eleve elfogult, mert a történetíró nem képes történelmen kívüli pozíciót felvenni. Lehetetlen nem észrevenni a Hayden White-i elképzeléseket a történetírásról, melyek szerint a történeti diskurzus legalább annyira poétikai, mint kognitív tevékenység eredménye. White-