Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)
2000 / 8. szám - TANULMÁNY - Margittai Gábor: Az esszé mint arckép: arclopás és történeti önmeghatározás
tóvá, magát a történelmet otthonosan át- és bejárhatóvá, megmutatva, hogy miért „kell művészileg írni az irodalomról, tudományos okokból, a pontosság okából, a közölhetőség, az ellenőrizhetőség kedvéért”25. Azaz megmutatva a szubjektivitás - például Babits és Halász objektivitást számonkérő vitájánál is megtapasztalt - pontosító-illuminatív, episztemológiailag megalapozó vagy - a White-i argumentációnál maradva -, esztétikai koherenciateremtő érvényét a történeti ismeretformálás területén. Ezt hangsúlyozza Rudolf Bultmann is, a történettudomány egzisztenciális alapjait fejtegetve: „A történettudomány pontosan szubjektivitásában objektív, mert szubjektuma és objektuma nem létezik egymástól függetlenül.”26 A fiatal Lukács intuitív módszert, tényszerűség és beleérzés szintézisét kívánja meg az irodalomtörténet-írástól az esszéportré, „illegitim” intuíciójával merészkedve a történelem territóriumára, ezt az igényt látszik teljesíteni úgy, hogy noha csak elvétve fáradozik koherens és átfogó történeti koncepciók, elméleti hátterek kialakításán (vagy artikulálásán)27, minden egyes írásban egy teljes irodalomtörténetre vonatkozó implicit koncepció található - példa erre Babits, Szerb vagy Halász életműve. Az esszéportréban megnyilatkozó irodalomtörténeti tudatot összességében a történelemről megformálható tudás elvontságának felszámolása, az irodalomtörténet szubjektív élményszerűségének tudatosítása s e szubjektivitás mint objektív ismeretszerzésre alkalmas módszertani eljárás tételezése, a történelemmel való egzisztenciális szembenézés imperatívusza jellemzi - ezt az igényt sejteti például Carlyle idealista géniusz-szemléje, Macaulay jóval áttételesebb történeti igazságszolgáltatása, Michelet romantikus freskója a francia forradalomról vagy Babits elődkereső és Szerb nyugatos üdvtörténetet teremtő arcképcsarnoka, amelyek teoretikusan is: az imádat, a csodálat, a törvénykezés vagy az önértelmezés fogalomrendszereivel mind a történeti szubjektivizmus kérdéseit feszegetik. E kérdések felvetése a XX. század első felében persze már reakció az irodalomtörténet-írás apóriáira: a történeti szukcesszió és a kritikai szimultaneitás módszertani szintézisének a lehetőségére (vagyis kudarcára); irodalomtörténeti múlt és jelen szintézisére; és az irodalmár, a hommé (in)unsible tematizálásának kísérleteire — azokra az ismeretelméleti hiátusokra, amelyeken keresztül az esszéműfaj mint irodalmi „hiánycselekvés”, benyomulhat az irodalomtörténet-írás területeire. Az első apória, mint ismeretes, Wellek szerint az irodalomtörténet bukását jelenti: az irodalomtörténet-írással szemben táplált széles körű elégedetlenség a két világháború között: az atomizált adat kultusza, a kritikátlan tudományosság és az általános történetírás határsértései iránti ellenszenv valójában a történeti és az esztétikai irodalomszemléletet, azaz a történelmet és az irodalmat elválasztó szakadékot konstatálja, mint Wellek és Warren irodalomelméletében olvasható: „A legmérvadóbb irodalomtörténetek - civilizációtörténetek vagy kritikai esszégyűjtemények. Az egyik típus nem a művészet története, a másik nem története a művészetnek.”28 Jauss a szellemtörténeti és pozitivisztikus nézőpont antagonizmusát találja az irodalomtörténet-írás válsággócában, a művészi episztéma történeti rendszerezésének ellentmondásait recepciótörténeti módszerével igyekezvén fölszámolni. A két háború közötti nyugatos esszéváltozat pedig az esztétikum időbeliségének, illetve a történetiség esztétikumának (és morális védhetőségének) közös gondját fontolgatva fordul az életművek alaktani, lélektani és általánosabb kultúrtörténeti jelen