Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)
2000 / 10. szám - SZEMLE - Balassa Péter: A leírhatatlan pillantás (Márton László: Árnyas főutca)
szemle A leírhatatlan pillantás MÁRTON LÁSZLÓ: ÁRNYAS FŐUTCA Az áhítatos embergép (1999) című tanulmánykötetében Márton László a fentivel azonos címen írt elemzést Heinrich von Kleistről, amelyben ez olvasható: „A kleisti pillantás leírhatatlansága (...) összefüggésbe hozható a szerző sokat emlegetett ifjúkori ismeretelméleti megrendülésével. Ennek (...) két fontos mozzanata van: az egyik a látás elégtelenségének személetesen kifejezett felismerése, a másik a nyelvi megformálás esendőségének nagy nyelvi erővel és gazdag retorikai alakzatokkal történő kifejezése.” (135. o.) illetve az írás vége felé: „Kíméletlenül számot vetni azzal, hogy az elveszett paradicsomba nincs visszatérés; vakító és kopár világossággal felismerni a létezés világtalanságát; ha van a leírhatatlan pillantásnak titka, hát ez lehet.” (146. o.) Az Árnyas főutca vége előtt pedig, egy kritikus pillanatban és helyzetben (130. o.), amely összefoglalja az elbeszélt események jellegét és az elbeszélői véleményt, ezt olvassuk: „Aztán nem jut eszébe semmi, csak nézi azt az emberi lényt, aki valaha Rózsika volt; olyan pillantást vet rá, amelyben összesűrűsödnek a véletlen művei, és amelyet bízvást nevezhetünk leírhatatlan pillantásnak.” Fentiekhez kapcsolódó utalásként említeném még Hayden White egyik metahistorikus esszéjét, függetlenül attól, hogy Márton olvasta-e vagy sem (bár feltehetően inkább igen), amelyben a 20. század extrém történelmének következményeiről elmélkedik a történeti narratíva, szorosabban a Soá előidézte elmondhatóság-probléma felől, a leírhatatlan pillantás mintegy diszkurzív körülírását nyújtva. A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In: A történelem terhe (Osiris, 1997. 251-278. o.) Mielőtt a fenti idézetek ide- és összetartozását, illetve fontosságát próbálnám e próza szempontjából vázlatos elemzéssel igazolni, röviden érintem a történeteket. A történet ugyanis ebben a szövegben csak többes számú alakot ölthet, mivel történelemről — Márton szerint — talán már jó ideje csak helyenként lehet beszélni vagy egyáltalán nem lehet, inkább csak megesett történések vannak. Méghozzá abban az igemódban, amit a helyszín, egy észak-magyarországi kisváros iskolájának német tanára emleget, az egész könyvre jellemző, időnként morbidan tréfálkozó, pedagogikus, kérdve-kifejtő hangnemben: „Na also, wie sagt man im Zustandspassiv, kitört a háború? — Der Krieg ist ausgebrochen! Na tehát, hogy kell mondani állapotot kifejező szenvedő szerkezetben? (német)” Az említett fényképgyűjtemény kiválogatott darabjai és a válogatás processzusát folyamatosan kommentáló szövegek egymás mellé helyezett elbeszélések füzérét alkotják a monarchiás időkből még sok maradékot őrző helység korabeli zsidóságának és magyarságának, a lakosok hétköznapi életéről és e hétköznapokat előbb észrevétlenül.