Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)
2000 / 10. szám - SZEMLE - Balassa Péter: A leírhatatlan pillantás (Márton László: Árnyas főutca)
ki), akit ismerni lehetett személyesen, akinek extrém élettörténete benne él a magyar irodalmi-politikai közelmúlt legendáriumában, ahogyan azonban mindenezek a tények szöveggé válnak, a „sugárzó arccal” formula, illetve az idézet utolsó tagmondata által, nos így a legszélsőségesebb valószínűtlenségként, fantasztikumba hajló irodalmi szövegként jelenik meg. S ez utóbbi át is írja esetleges faktuális tudásunkat az úgynevezett valóságos tényről (amit egyébként sehol nem hamisít meg), visszahatóan hitelesíthetetlenné teszi azt az emlékezést, amit megerősíteni látszik, így kerül egymás közelébe valószínűtlenség és autenticitás, ahogyan a 125. oldalon olvassuk: „Akkor éreznénk hitelesnek (...), ha minden ízében ellenkezne a valószínűséggel...” Ez az adott műben ternészetesen a történelem terhéről, esemény és történetszerűség közötti szakadásról, mint sajátos, felszámoló eljárásról is mond valami kilátástalant. Abba a dimenzióba helyezve a történetmondást, amely mindjárt a mű elején ironikusan azonosul a holocaust-tagadás „érveivel”, s amit ismét Hayden White említett gondolatmeneteivel rokonítja: „Nem akarjuk meg nem történtté tenni az árnyak sorsát, már csak azért sem, mert azokkal értünk egyet, akik szerint az embermilliókat árnyakká változtató bűncselekmények nem történtek meg. Nem mintha nem mentek volna végbe, ellenkezőleg: minél inkább végbementek, minél inkább elkövették őket elkövetőik, annál kevésbé történtek meg, mivel banalitásaikkal együtt sem értelmezhetők az emberi történés keretei között.” (9. o.) Ennek ironikus megfelelőjét és kontráját találjuk értekező prózája több pontján, az írói tudatosság és a gondolkodásmód szervességének újabb eseteként, például Az ábrázolás iránytalansága című kötetében, a Kleist-előadás vége felé: „Csak annyit tudunk, hogy mindig történik valami, pontosabban, hogy a történelmi korokra úgy szokás visszagondolni, mint olyan időszakokra, amikor bizonyára mindenféle dolgok történtek.” Az Árnyas főutca a történelmi emlékezetet fényképek rendezgetése, válogatása útján nyilvánítja vertifikálhatatlanná, valószínűtlenné, egyedül a leírhatatlan pillantásban megragadható módon, de éppen ennek hangsúlyozása révén. Olyan értelmezhetetlen, áttekinthetetlen láthatatlanságba forduló valóság tárul fel, amely azért nem jelenti többé önmagát, mert szélsőségesen a véletlen uralja, s így: Im Zustandspassiv, nem kibírható, illetve amiről mint valóságosságról vajmi kevés tudható, hiszen hihetetlenné vált, viszont halált osztó ténylegességében nagyon is működik. A fénykép műfaja nagyon is kiélezi ezt az ellentmondást: sokféle alakító trükk megoldható rajta, miközben hatásában a tényszerűség, az egyértelműség lezáró erejével hat. Nyilván ezért áll idézőjelben itt a „valóságban” formula (az Átkelés...ben pedig kulcsszóként, több százszor kurziváltan), amely szó azonban, eltűnő, felszámolódó mivoltában mégis az írói érdeklődés legfőbb tárgya marad, s ez a döntés egyben kényszer, ami állandóan problematizálódik munkásságában (lásd: átkelés az üvegen-metafora). A probléma a valósággal kapcsolatos „ismeretelméleti megrendülés” ambivalenciájában kereshető. Abban, hogy egyrészt az események hihetővé aligha tehető, kaotikus alakulása forma- és artikulációellenes, másrészt viszont éppen ez a körülmény mozgósíthatja végsőkig a formálás, a fikcióteremtés lehetőségeit, egyre groteszkebben sajtolva tehetséget, leleményt és nem utolsó sorban írói-olvasói erőfeszítést. Mintha az arisztotelészi poétika nevezetes valószínűségi gondolatmenete, vagyis az utánzáselvben rejlő, erős referencialitás