Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)

2001 / 6. szám - SZEMLE - Borbély Szilárd: Az inverz Petőfi (Margócsy István: Petőfi Sándor)

a sorozat, amelynek a keretében megjelent - ha más nem - mindenképp kötöttsé­geket jelentett. A hagyományos irodalomtörténeti műfaji szabályok szerint valóban nem az, de amire kísérletet tett (ezt a szót külön hangsúlyozva az alcím által), az a Petőfi körül kialakult helyzetben a leghelyesebb döntés volt, és sokkal többet te­het a maga nyitott szerkezetével és szabadon hagyott intencióival, mint egy óhatat­lanul lezáró, a kutatás helyzetét a reprezentatív feldolgozás gesztusával merev szerkezetté alakító — e tekintetben mindegy, hogy kis vagy nagy — monográfia. A fiatal és fogadalmi Petőfi az irodalomtörténet ünnepélyessége által lett súlyos és konzervatív jelenség. Persze mindezt a különféle politikai kényszerek alakították ilyenné, illetve az irodalomtörténetbe idővel beépülő ideológiaképző „feladatválla­lás”. A politikai ideológiákkal kapcsolatos implikációkat a könyv többször, kinyil­vánított módon elutasítja, ám létrejöttét - maga is tudja - mégis csak politikai ese­ménytörténettel hozza összefüggésbe, és azt a szubverzív gesztust, amit mintegy „áruló módon” elkövet a Petőfi-kép ellen, az úgynevezett rendszerváltozási téren tapasztalható (136. 1.) elmaradásával legitimálja. És ebben az a figyelemre méltó, hogy (a szerző) szükségét érzi annak, hogy kísérletét a műfaji önvédelmen túl még más szempontból is védelmezze. Pedig ezt sem a könyv szakmai újdonsága, sem a követett módszer következetessége, sem álláspontjának argumentáltsága, sem írásmódjának ereje nem indokolja. Akkor vajon nem a kultusz ereje kényszeríti er­re? Ha igen, akkor a kultusz még akkor is hat, amikor már megszabadultunk tőle. És ez elég súlyos következtetés, mert akkor sosem lehet tőle megszabadulni. Margócsy István könyvének létrejöttében nagy szerepe volt a kultusztörténeti kutatásoknak, amelyek segítettek tudatosítani a Petőfi-szövegeken túlmutató, az élettörténetet strukturáló interpretációs modelleket. A kultusztörténet kutatását azonban elkerülhetetlen módon befolyásolta a kultusz szocialista gyakorlata is, amely az irodalomban is érvényesítette szokásrendjét, és ily módon a kutatásokat keletkezésük idején az antikommunista szenvedély is lelkesítette. Petőfi életrajza pedig paradigmatikus modellként szolgál a politika által mélyen átjárt költői sors­értelmezésnek. A könyv öt fejezetének eredményei, noha más és más metodika és értelmezői nyelv keretébe illeszkednek, mind visszavezethetők a kultusz megtöré­sének, a leleplezésnek a (nyelvi) gesztusaihoz. Minthogy pedig a leleplezésnek és a felforgatásnak a könyv az irodalomtörténeti szakma szabályainak szoros betartá­sa mellett kell hogy eleget tegyen, ezért a szerző egy retorikai stratégiához folya­modik: a kifordításhoz. Ha az Előszóban megszólaló szerzői vallomást immár ennek a retorikai gesztus­nak a jegyében olvassuk, és valóban vitairatként (vö. 6-7. 1.) közelítünk a könyv­höz, mint ami az adekvát műfaji stratégiája a szövegnek, akkor viszont olvasatunk az irónia alakzatához kerül közelebb a Babitstól kölcsönzött mottó esetében is: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Az idézett verssor ugyanis nem csak a bátorság vállalását jelentheti a megismerés szempontjából, de ha így értelmezzük, akkor is jelen van a heroikus felnövesztés, a morális felsőbbrendűség eleve való tulajdonítása és a mindenkori jelen megértő teljesítményének elégtelensége. Ha a nagysággal való szembenézés lehetetlenségéről beszél ez a mottó, akkor a könyv ennek épp az ellentétét kell, hogy végrehajtsa. A recepció- illetve kultusztörténet által megképzett heroikus, felnövesztett alakot először is emberméretűvé kell­­en-

Next