Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 5. szám - SZEMLE - Keserű József: A monográfia mint anomália és provokáció (Németh Zoltán: Talamon Alfonz)
lasztott eljárás azonban lényeges kérdéseket von maga után. Elsősorban azt, hogy a sokféle diskurzus vajon tényleg termékenyíti-e egymást? A legkülönfélébb hagyományokból eredő (egymással sok esetben dialógusra sem képes) értelmezői nyelvek összekeveredhetnek-e anélkül, hogy ez egyfajta bábeli zűrzavarhoz vezetne? Nem válik-e a módszer éppen a keveredés folytán az interszubjektív megoszthatóság gátjává? Hiszen az értelmezés „sikere” nagy mértékben az értelmezői nyelv hatékonyságának, illetve előzetes választásának függvénye. Ennélfogva kérdéses: ha nem ragaszkodunk egy explicitté tett olvasási stratégia fogalomrendszeréhez, vajon nem sérül-e végzetesen diskurzusunk konzisztenciája? S ha ez így van, nem zárjuk-e ki megszólalásunkat az érvényesnek mondható beszédmódok köréből? A fő gondot azonban mégsem a diskurzusok keverésében kell látnunk (egyes erre való törekvések nagyon is életképesek lehetnek - lásd például Jaussnak De Man felőli újraértését mint a hermeneutika és a dekonstrukció párbeszédére tett kísérletet), hanem a módban, ahogyan Németh a különböző belátásokon nyugvó olvasási stratégiákat keveri. A regiszterkeverő beszédmód, ami Németh szerint az autoritatív olvasatot hivatott elkerülni, nála esetenként önellentmondásokhoz vezet. Elegendő, ha csupán a legszembeötlőbb példára hivatkozunk: a monográfia írója többször reflektál a nyelv(iség)re mint a megértés és az értelmezés előfeltételére, eszerint írása „az irodalmi műalkotást hangsúlyosan mint nyelvi tényt kívánja explikálni.” (22.0.) Érveléseiben mindamellett jelentős teret enged a referencialitás hangsúlyozottan nem nyelvi kategóriájának, valamint az ebből származtatott posztreferencialitásnak. Ez utóbbi fogalom a könyv utolsó fejezetében bukkan föl, ám a terminus kifejtetlensége, magyarázatának homályossága indokolatlanná teszi használatát. Elképzelhető, hogy egy, itt még kiforratlan koncepció részét képezi majd. Éne utal a fejezet „implicit zárlata”: „Legyen a posztreferencialitás a még nem tárgyiasult szövegek titka.” (246.0.) Ami azonban még ennél is zavaróbb, az magának a referencialitás fogalmának tisztázatlansága. Hiszen egy szöveg referenciáját egyaránt meglelheti az empirikus valóságban vagy egy másik szövegben is. A referálás aktusa kontextus- és befogadásfüggő, ezért a szöveg referenciájáról való beszéd a fogalom egyértelműsítéséért kiált. „Egyszerűen a szöveg referenciájáról beszélni - mintha csak ez a szöveg tulajdonsága volna - legalábbis félrevezető.” (Kálmán C. György) Referencialitáson Németh — feltehetőleg — egy szöveget megelőző valóságmezőt ért. Erről árulkodik az a törekvése, hogy szövegen kívüli komponenseket vonjon be az értelmezésbe. Állítása szerint „az életmű szövegeit is (megpróbálja) a szerző életrajzával párhuzamba vonni.” (u.o.) Az empirikus szerző előtérbe kerülése meglepően mégsem eredményezi az utópozitivista életrajziság „burjánzását”. A megelőlegezettekkel szemben inkább az olvashatóságnak a szerzőre történő kiterjesztését kísérli meg, a szerzőt szövegként gondolva el. Meglehet, e gesztusra egy (fentebb már említett) probléma készteti, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy „mi a tárgya a Talamon Alfonzról szóló monográfiának?” (21.o.) Hogy a kérdés nehezen megválaszolható, az a könyv első „negyedében” felvázolt kontextusokból is kitűnik. A Referenciális elméleti kontextus a szerző életrajzi adatairól ad számot. A Textuális elméleti kontextus annak a diszkurzív térnek a felvázolására tesz kísérletet, amely hatékony elemzői szempontokat nyújthat Tala-