Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)

2002 / 11. szám - TANULMÁNY - Vallasek Júlia: Emlékírók és krónikások (Önelbeszélő művek az erdélyi magyar irodalom 1940-45 közötti korszakában)

Tamási Virrasztás című kötete éppen úgy tekinthető önelbeszélésnek mint az eddig tárgyalt emlékező vagy dokumentáló jellegű alkotások. Mind a krónikás mind az emlékíró attitűdje érvényesül, nagyon gyakran a jelenbeli állásfoglalását a műst egyik-másik epizódjának felidézésével próbálja indokolni, árnyalni. A kész szövegekből való válogatás gesztusa fokozott szubjektivitást feltételez, ami a maga rendjén lehetővé teszi az énkép megrajzolását. A kortárs kritika is így közelítette meg Tamási kötetét, Szabó Zoltán például a prédikáció műfajából eredezteti a Vir­rasztás szövegeit, majd megállapítja: „Az ilyen kötetek mindenekelőtt írójuk arcké­pét rajzolják ki, mondhatnék, hogy önarcképét. Ilyen járulékos írások összeválo­­gatásával maga az író vall önmagáról.”42 ZÁRLAT, KÉRDŐJELEK A MŰFAJ KÖRÜL Az önéletrajzi művek, függetlenül attól, hogy az ön történetét egyértelműen a múltból vagy a jelen eseményeiből konstruálják meg, elsősorban a referencialitás igényével jellemezhetők a fikcionalitással szemben. Csakhogy a hiteles élettörté­netként való olvasás egy konszenzus eredménye, amely eltekint attól, hogy az ese­mények közti önkényes szelekció a valósként elfogadott jeleneteket szervezi egy történet rendjébe, ilyenformán fikcionalizálja azokat. Az események éppen elbe­szélésük során, vagyis visszamenőleg nyernek értelmet és válnak történetté: „Nem történeteket élünk, még akkor sem, ha életünknek úgy adunk értelmet, hogy visz­­szatekintve azt történetek formájába öntjük.” - ír­ja Hayden White.43 Az elbeszélés módját, a szelekció szabályait irodalmi modellek által közvetített minták szabályozzák, ezért is hivatkozik Ligeti Ernő a 17-18. századi erdélyi em­lékírókra, vagy Méliusz József Kazinczy úti esszéire. Ugyancsak az önéletrajz tech­nikai követelményekből fakadó fikcionalitására figyelmeztet Paul de Man is: „Azt képzeljük, hogy az élet úgy hozza létre az önéletrajzot, ahogy egy tett a maga kö­vetkezményét, de nem volna-e éppen olyan jogos azt feltételezni, hogy talán az önéletírói vállalkozás hozza létre és határozza meg az életet, és hogy bármit is tesz az író, azt valójában az önarckép-rajzolás technikai kívánalmai vezérlik, és min­den esetben a médium eszköztára határozza meg?”*4 (kiemelés V.J.) Az önéletrajz műfaji besorolhatóságának problémáját, illetve a fikcionalitással való szembenállí­­tásból fakadó referenciális bizonytalanság kérdését de Man úgy oldja meg, hogy az önéletrajzot olvasási módként minden szövegre kiterjeszti.45 A fentebb elemzett művek sem a műfajiság, sem a fikcionalitás kérdésében nem tartoznak a szélsőséges esetek közé, egyértelműen az önéletrajziság követel­ményei felől építkeznek a fikcionalitás különböző fokán. Az emlékező, tisztázó, rendszerező céllal íródott, önéletrajzi ihletésű szövegek gyakorlatilag végigkísérik a magyar irodalom huszadik századi történetét, úgy az anyaországban, mint Er­délyben. A különböző írói vallomások az egyes irányzatok, csoportosulások törté­netét, alkotói pályák egy-egy szakaszát világítják meg. A műfaj harmincas-negyve­nes évekbeli fénykora után Erdélyben a kilencvenes évek politikai fordulata ered­ményezte az emlékező próza újabb virágzását Szabó Gyula, Domokos Géza, Gáli Ernő, Sütő András és mások munkáiban.

Next