Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)

2002 / 3. szám - TANULMÁNY - Hites Sándor: Műfaj, örökség, revízió (Jósika Miklósról)

ben, a történelemnek adott, ábrázolandó tárgyként való felfogásában keresendők, hanem éppen az ábrázolás megvalósításának a romantikus változatban is felbuk­kanó nehézségeiben. E nehézségekkel a romantikus változat is műfaji önreflexió során nézett szembe. Amikor a műfaj aktuális teljesítményeit övező kritikai visszhangok azt keresik e szövegekben, hogy azok mennyiben állítják ironikus távlatba a műfaj romantikus szabályrendjét, akkor voltaképpen a nyelv és a történelem viszonyára kérdeznek rá. Kulcsár-Szabó Zoltán Láng Zsoltot azért marasztalja el, mert regénye „a törté­nelmi örökség tematizálásának” foglya maradt: „a múlt újraalkotására tett kísérletet annak nyelvi, illetve irodalmi stratégiáitól a történelmi eseményekben feltáruló összefüggések irányába tolja el”.41 S úgy véli, ezzel szemben Háy János könyve „nem osztja a műfajnak azt az illúzióját, hogy tárgyát valóban a történelemben lel­heti meg, hanem hangsúlyozottan szövegek hálózatában találja önmagát, amiben a történelem is (egyszerre többféle) alakzatként jelenik meg”.42 Ezzel az állásponttal kapcsolatban nem csak azt a kérdést lehet föltenni, hogy valóban megvalósít-e a műfaj ilyesféle illúziót, hiszen e tekintetben nem indokolt arra hagyatkozni, hogy a romantika honi regényírói miként értelmezték saját vállalkozásukat. A múlt konst­rukció voltára nem a metahistóriai fordulat figyelt föl először.43 Mindazonáltal, amellett, hogy nem bizonyos, a történelem a 19. század regényeiben nem éppúgy „többféle alakzatként” jelent-e meg, az is kérdéses, hogy a nyelvet és a történelmet el lehet-e a fenti módon választani. Valóban eldöntendő, elgondolandó-e a kérdés, hogy a történelmi regény a történelemről vagy pedig a nyelvről beszél? Frederic Jameson úgy látja, nincs olyan nyelvet illető megállapítás, amely ne rejtene magá­ban történelemfilozófiát.44 Hayden White pedig úgy véli, nincsen olyan történelmi elbeszélés, amely ne lenne valamelyik retorikai alakzat iránt elkötelezett.45 A mai történelmi regény jórészt a romantika történelmi regényének nyelvéről beszél, jól­lehet már nem annak nyelvét beszéli. Azzal, hogy előszeretettel épít ki szövegközi hálózatokat saját műfaji mintáival, ennek a hálózatnak az időbelisége révén e nyelv történetéről is beszél. A történelmi regény ugyanakkor már romantikus változatá­ban is a történelemről való beszéd nyelvére, s e nyelv történetére reflektál. Hiszen e regények tárgyukat nem kis részben az 1850-es évek elejétől újra kiadott 17. szá­zadi emlékírók munkáiban lelték fel. Ilyenformán szintén számot vetettek saját eredetükkel, már a számukra is létezett egy revízió alá vont hagyomány, amelynek nyelvéről és történetéről a saját nyelvükön voltak képesek megszólalni.46 A műfaj eredetének kijelölése, illetve ennek az eredetnek a lebontása talán el sem gondol­ható törekvés.47 S ha így van, akkor nehezen marasztalható el egy munka azért, mert „alapvetően mégis kitart a­­történelmi regény­ konvenciói mellett”.48 A törté­nelem tényei iránti érdeklődés valóban a műfajhagyomány függvénye, de vélhető­en nem tehertételként. Hiszen éppen Hutcheon figyelmeztet arra a paradoxonra, hogy a historiográfiai metafikció nemcsak formálisan, műfaji önreflexióként, de te­matikusan, a történelmi anyagot tekintve is használja és kihasználja a műfaji min­tákat.49 A műfaj létmódjával szembesülve valószínűleg a tények létmódjával is szembesülni kell.50 A műfaji identitása körüli mozgás, a műfaj önolvasásának kérdőre vonása, nem függetleníthető a történelem mibenlétének kérdésétől. A történelmi regény megí­

Next