Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 3. szám - TANULMÁNY - Hites Sándor: Műfaj, örökség, revízió (Jósika Miklósról)
télését a műfaji tradícióhoz létesített viszony bármennyire is meghatározza, az mégsem választódhat el a történelem megértésétől. Hiszen a színre vitt hagyományviszony maga is a történetiség értelmezésének kérdését élezi ki. Abban a kijelentésben, hogy „a históriás elem is alárendelődik a nem historikus, hanem irodalmi vagy mesei, mondái világrendnek”.51 azon előfeltevés lappang, hogy a történelmet a nyelvnek „alárendelve” voltaképpen fel is számoljuk. Az ábrázolt történelmi esemény referenciájára vonatkozó érdeklődés ugyan valóban nehezen tartható a történelmi regény legelmélyültebb megközelítésének, de a történelem mibenlétére, tapasztalatának módjaira vonatkozó elgondolások megváltozása voltaképpen mindig is többnyire együtt járt e műfajalakzat értelmezhetőségének módosulásával. Elég arra gondolnunk, nem csak Hayden White, de Droysen vagy Collingwood is nagy szerepet játszott abban, hogy a történelem képzeletbeli karakterét ne kárhoztatandó módon lássuk viszont. A metahistóriai nézőpont elfogadottá válása nélkül bajosan mehetett volna végbe bármely műfajrevízió. A műfaj értelmezhetősége tehát egyáltalán nem független attól, hogy a történelem, vagy ha tetszik, a tények megjelenítésének mely módjait tartjuk aktuálisan elképzelhetőnek. Ha a 19. században megfigyelhető volt a történetírás és a történelmi regény kölcsönviszonya, úgy a történelemelmélet gyanúi, kételyei ma hasonlóképp meghatározzák a történeti tárgyú regények lehetőségeit. A történelembölcselet és a műfajtapasztalat mélyen összefügg, noha a műfajvizsgálatok ezt nem mindig használták ki, esetenként pedig a bölcseleti reflexió maradt el a regények nyelvi belátásaitól. Ha a történelmi regény revíziójának jelentősége abban áll, hogy felbontja a múlt értelmezésének zártságát, akkor ez a művelet a konkluzív szemlélettől való óvakodásra int a műfajhagyomány múltjával szemben is. Ha a romantikus hagyományt megszólító regények valamennyire is magukra ismernek saját eredetükben, akkor ezzel nem valami idejétmúlt hosszabbítódik meg, hanem az örökség retorikai és poétikai összetettsége kerül felszínre. A hátralévő oldalakon ebbe az összetettségbe kísérlünk meg bepillantani. III. Meddig juthatnak azok a vizsgálódások, amelyek kizárólag a történelmi reprezentációra jellemző nyelvi jegyeket kutatják? Nehezen lehetne megnevezni annak nyelvi kritériumait, mikor tekintünk történelmi regénynek egy szöveget. De azt sem lenne könnyebb tagadni, hogy gyakorlati értelemben léteznek írások, melyeket történelmi regényként tartunk számon. Ha nem a történelmi reprezentáció immanens jegyeit keressük, hanem olvasásmódként határozzuk meg a műfajt, akkor viszont annak nehézségével szembesülünk, hogy miként különíthetőek el a műfaji elvárások az általános olvasási szokásoktól. Sőt, ha különbséget feltételeznénk műfaji és poétikai jegyek között, a történelem megjelenítését óhatatlanul is elválasztanánk annak nyelvi mivoltától. A történelmi reprezentáció esztétikai lehetőségeinek Csőt kényszerének) a felismerése ilyenformán talán éppen azt nyomatékosítja, hogy nincs pusztán vagy jellemzően történeti szöveg. Vélhetően referenciákat kereső olvasásmódra van szükség a történelmi regények elkülönítéséhez, jóllehet a referenciák keresése sem elégedhet meg annak a megállapításával, hogy a szó-