Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 6. szám - FÓRUM - Szegedy-Maszák Mihály: Hagyomány és (újra)értelmezés (Esterházy magyarul és idegen nyelven)
Lehet, igaza van Esterházynak, amidőn arra panaszkodik, hogy egyszerre kell megteremtenie s szétbontania a modern regényt, de elsősorban nem a magyar irodalom hiányosságai okolhatók a magyar regény nemzetközi hatásának elmaradásáért, hanem főként az, hogy elbeszélő prózánk java rendkívül szorosan kapcsolódik nemzeti történelmünkhöz. Tagadhatatlan, hogy a huszonegyedik század elején nagyon vitatható különbséget tenni elbeszélő és értekező próza, történet- és regényírás között. Lehet, tulajdonképpen már korábban is kérdéses volt az ilyen különválasztás. Hivatkozhatnék arra, milyen sok a hasonlóság Hume Anglia története Julius Caesar hódításától II. Jakab lemondásáig című munkájának és Fielding regényeinek, Carlyle A francia forradalom és Dickens Két város története című könyvének szerkezeti megoldásai között, és hasonló rokonság vehető észre Szalay László vagy Horváth Mihály egyes történeti munkái és Kemény Zsigmond némely regényei között. Hayden White óta már közhely, hogy a történetírás mintegy az elbeszélő szépprózát utánozza. Lehetne arra hivatkozni, az elbeszélő művek nagy részében vannak olyan történeti vonatkozások, amelyek ismerete vagy nem ismerete jelentékeny szerepet játszhat a megértésben, de alighanem érdemesebb azzal a lényegesen fogasabb kérdéssel foglalkoznunk, vajon olvasható-e ugyanaz a szöveg regényként és történeti emlékként (dokumentumként). Ismeretes, hogy lehet középkori irodalmi művek alapján a lovagi erkölcsöt, tizenkilencedik századi orosz vagy magyar regényekben a nemesség életmódját, ugyanebben az időszakban készült angol regényekben a viktoriánus szokásokat s értékrendet tanulmányozni. A fordítások ürügyén szóba hozott kérdés tehát általában az értelmezésre vonatkozik. Az irodalom létmódjának, pontosabban a kitaláltságnak (fikcionalitásnak) a félreértéseként értelmezhető, ha például valaki megbotránkozik azon, ahogy „édesapám” szerepel a Harmonia caelestis „Első könyveiben. Ismerek ilyen olvasókat. Sérelmezik, hogy Esterházy Mátyás más elbánásban részesül, ahhoz képest, ahogyan édesanyjának állított emléket az író A szív segédigében. Ha számolunk a befogadás sokféleségével, el kell fogadnunk az efféle értelmezés létjogosultságát. Ez is része a hatástörténetnek. Lehet értékőrzőnek vagy maradi kisajátításnak nevezni annak az eszménynek a jegyében, amely szerint az elbeszélés csak önmagáról tudósít, és az így létrejött kapcsolat megteremtődésével egyidőben hozza létre azt, amiről tudósít. Valahogy így írható körül magyarul az, amit Blanchot sokkal választékosabban és egyszersmind tömörebben, szójátékkal fejez ki: „Il ne'relate' que lui-meme, et cette relation, en meme temps qu'elle se fait, produit ce qu'elle raconte”.4 A Harmonia caelestis már címe révén is kérdéssé, sőt kérdésessé teszi a könyvben elbeszéltek hitelének egyféleségét. Ha az olvasó nem tudná, hogy az Esterházy Pálnak tulajdonított kantátasorozat szerzősége kétséges, a vaskos kötetnek már a második lapján olvasható a figyelmeztetés, hogy „feltételezhetően a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy nem egyedül) végezte.” A zenemű a regény hasonmásaként szerepel. Az emlékképek egyrészt fölidéződnek, érzékeltetvén, hogy a történelem elválaszthatatlan az emlékezet gyakorlásától, másfelől — a szóban is benne rejlő jelentésnek megfelelően — a képzelet szülöttei. A „Második könyv” mintha közelebb állna a múlt föltámasztásához, az „Első” viszont gyakran a képzelgés, sőt alighanem egyenesen a tudattalan világába ve