Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 2. szám - Gyáni Gábor: A posztmodern esete a történetírással
Ebből azonban elhamarkodott lenne nyomban arra következtetni, hogy a történeti tudat és a történetírás narrativitás elméletének ezen utóbbi változata az elbeszélt múlt és a múlt elbeszélése közti egység hiánytalan helyreállítását tűzi célul maga elé. Carr a történetírói ábrázolást egyenesen másodfokú elbeszélésnek nevezi, hogy ezúton is kifejezze a történeti elbeszélés két szintje közti szembetűnő eltérést; ez a különbség viszont akár még a kontinuitás eszméjét is komolyan megkérdőjelezheti. Nem amellett kardoskodik tehát, hogy a múlt szereplői által adott elbeszéléseket a történész legföljebb visszhangozza vagy újra elismétli. „A történész nemcsak képes rá, hanem rendszerint el sem kerülheti, hogy a múlt eseményeit a tényleges következmények fényében nézze. A történeti elbeszélések értéke és a hozzá fűződő érdek gyakran éppen abban van, hogy visszanyerjük az események azon perspektíváját, mely éppen visszatekintő módon nyert tudásunk révén ment veszendőbe.”57 (Kiem. az eredetiben — Gy.G.) Hogy teljesen világossá tegye, mire gondol ennek során, Foucault genealógia fogalmára utal követendő példaként. Ismert viszont a narrativitás egy olyan részletesen kidolgozott koncepciója is, amely a White-nál tapasztaltnál is radikálisabban elszakítja egymástól a múltat és történetírói ábrázolását. Frank Ankersmit álláspontja szerint: „A narrativizmus olyan konstruktivizmus, mely a múlt narratív interpretációira irányul, nem pedig arra, hogy milyen is lehetett a múlt maga.”58 Ezek szerint a történeti narratíva — mint ahogy már maga az alapjául szolgáló narratív nyelv is (amely semmiképp sem puszta tárgynyelv) — messzemenően független magától a valóságtól; a történelmi naratíva ennélfogva már a tények útján sem talál többé vissza a valósághoz, hiszen a tényállítások sem feltétlenül a valóság hű reprezentánsai. Ráadásul a narrációk nem a tényállítások mechanikus összegződései, hanem olyan szellemi konstrukciók, melyek leginkább a történész sajátos nézőpontjainak felelnek meg. A történetírói nézőpont ugyanakkor szinte mindig eltér a valóság átélésének múltbeli tapasztalatától. Az Ankersmit-féle „narratív idealizmus” ezért a legkevésbé sem tart igényt valamiféle objektivitásra azon túl, hogy a narrációk helyességét vagy helytelenségét magyarázati hatókörük tágasságával méri.39 Ankersmit ezáltal teljesen megfordítja a hagyományos sorrendet, hiszen nem a valóság tényei felől halad a magyarázat, valamint az igazság megjelenítése felé, hanem a fordított utat követi. „A narratív interpretációk azért rendelkeznek magyarázó erővel, írja, mert analitikusan levezethető belőlük a történeti tényállítások leírása.”40 ZÁRSZÓ A posztmodern és a hozzá társuló megannyi elméleti felvetés igen széles körben támaszt tehát súlyos kételyeket az időben folytonos (és többnyire teleologikus, legalábbis evolucionista), valamint homogén történelmi múlt gondolati öröksége iránt. Megvan-e vajon a történészekben a kellő késztetés, hogy az e helyzet teremtette szellemi lehetőségeket kiaknázva, felülvizsgálják diszciplínájuk gondolati alapjait? Ezen múlik, hogy meddig és miként lesz fenntartható a későbbiekben a történetírás korábban megszerzett intellektuális rangja és tekintélye akkor, amikor a hagyományokhoz való kritikátlan ragaszkodás könnyen a nietzschei értelemben vett monumentális és antikvárius történetírás sorsára juttathatja ezt a szakmát.41