Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 2. szám - Nagy Pál: Van-e "francia" posztmodern?
De térjünk rá a második adalékra, a posztmodern franciaországi helyzetét illetően. A College International de Philosophie, ez a nagytekintélyű párizsi szabadegyetem, minden félévben körülbelül ötven szemináriumot hirdet meg, hat-hét interdiszciplináris keretben (filozófia-irodalom, művészet; filozófia-pszichoanalízis; filozófia-természettudományok; filozófia-politika; filozófia-filozófia stb.). A 2002. októberi program szerint az őszi-téli szemeszterben mindössze egy szemináriumon lesz szó a posztmodernről: Dietmar Köveker német filozófus „Demokrácia és posztmodernitás” címmel tart szemináriumot a „filozófia-politika” szekcióban. Ám még Köveker is magyarázkodni kényszerül saját témájával kapcsolatban. Azt írja előadásait beharangozó szövegében: „a politikai filozófiában folytatott viták kétségbe vonják a különböző — poszt-jellegű — megközelítések relevanciáját; jómagam sem vagyok biztos abban, hogy a posztmodernizmus hozzájárulhat a politikai gondolkodáshoz”. Van-e valami más? Pethő Bertalan listái szerint a francia posztmodernek közé tartozik Jean-Francois Lyotard, Jean Baudrillard, Jacques Derrida, Jacques Attali, Michel Foucault is. Lyotard-ról és Derridáról már beszéltem. A többiekkel kapcsolatban csak annyit: attól, hogy valaki azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyekkel a posztmodern is vívódik, még nem válik posztmodern filozófussá, vagy esztétává. Különösen vonatkozik ez Baudrillard-ra, az urbanizmus, a gyorsaság, az anyagtalan, a „zapping electoral”, a globalizáció, Amerika stb. kritikusára. (Hogy csak egy konkrét példát mondjak: Jean Baudrillard szerint is a civil társadalomban kell keresnünk az igazi demokráciát, nem pedig az intézmények környékén. De Deleuze, Guattari sem posztmodernisták. Paul Virillio sem. És a fiatalabbak? A Derrida-tanítványok (Jean-Luc Nancy, Philippe Lacoué-Labarthe) természetesen a dekonstrukciót folytatják. Jelenlegi oktatásügyi miniszterünk, Luc Ferry, egy olyan világi vallásról álmodik legújabb könyvében (Qu’est-ce qu’une vie réussie?, Crasset, Párizs, 2002), amelyik valamiféle emberarcú magasabbrendűséget kínál. Salut terrestre, transcendance à visage huntain, humanisme non méthaphysique — ezek Luc Fény kulcsszavai, aki szerint a transzcendens az immanensben lakozik. Ez is inkább derridai örökség: erről a „felelősség”-ről ír Préjugés című könyvében. Michel Maffesoli eszménye a „coexistence pacifique des différences”, a különbségek békés egymás mellett élése, „une vie ensemble”, az együttélés élet, amelyet szerinte ma a „törzsi szerveződések” veszélyeztetnek. Mást nem nagyon látok. Párizsban a Pokémon-kultúra, a tömegkultúra hívei szoktak még a posztmodernre hivatkozni, de jobb, ha tőlük nem idézek... A harmadik adalék. A Pompidou Központ óriási szabadpolcos könyvtárában sem találtam tíz-tizenöt tételnél többet a „posztmodern” címszó alatt. Ezek a munkák is inkább az irányzat bírálatát tartalmazzák. Guy Raulét például a posztmodern „demokratikus terrorizmusáról” ír. Luc Fény a posztmodern logikáját a szélsőjobb logikájához sorolja. Néhány kanadai szerzőre bukkantam: Sidgurson például A posztmodern Kanadában címmel írt dolgozatot, 1994-ben. Jacques Hoarau a Société című folyóirat hasábjain próbálta 1996-ban az irányzat alapfogalmait tisztázni. Gilles Lipovetsky szociológiai reflexiókat fűz a posztmodernhez. S végül ők vezettek el a montreáli