Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 2. szám - Gyáni Gábor: A posztmodern esete a történetírással
dolata. Hayden White reprezentáció-elmélete e koncepciók bizonnyal legmarkánsabb változata. A poétikus történetírás White-tól származó elképzelésének tömören szólva az a lényege, hogy a reprezentáció tárgyának (vagyis a múltnak) és a reprezentáció aktusának, a múlt elbeszélésbe foglalt történetének közvetlenül nincs köze egymáshoz. Elbeszélni szerinte eleve már csak a teljesen lezárult, a végérvényesen befejezett múltat lehet, az elbeszélés pedig mindig arra irányul, hogy meghatározott értelemmel és megfelelő jelentőséggel ruházzuk fel a múlt kaotikus eseményeinek kusza sokaságát. A történész által megjelenített múlt éppen amiatt kelti a valóság benyomását, mert a számunkra ismerős elbeszélőformák révén a történész utólag értelmet ad a múlt önmagában minden belső jelentést nélkülöző eseménysorának. A tények ugyan valóban a múltból fakadnak, az őket építőkockaként hasznosító elbeszélés viszont — a nyelvi és retorikai eszköztár és kivált a narratív kompozíciós technika közvetítésével — nem referál többé közvetlen módon a múlt valóságára. Valamely történeti beszámoló igazát így nem a múlt empirikus evidenciája, hanem a narratív igazság igazolja vissza; következésképpen egyesegyedül a történész által kreált történet hihetősége teszi valószerűvé a múlt általa megrajzolt képét, egyszóval: a narratív igazság a történészi igazmondás tulajdonképpeni próbaköve. „Ebben a tekintetben a történetírás nem kevésbé a fikció formája, mint a regény a történelmi ábrázolásé.”32 Anélkül, hogy túlságosan is belemerülnénk White izgalmas reprezentáció-elméletének taglalásába, amiről máshol hosszabban is szóltunk már,33 a gondolatmenet szempontjából nem árt újból leszögezni: White nagy érdeme, hogy nyitottá tette a történeti narratívum fogalmát. Ezzel komoly kétségeket támasztott a történetírói objektivitás hagyományos fogalma iránt. Ahogy egyik tanulmányában fogalmaz: „Nem az a kérdés itt, hogy mik a tények, hanem inkább az, hogyan írandók le a tények annak érdekében, hogy az egyik fajta magyarázat jogosságát inkább igazolják, mint a másikét. Egyes történészek váltig állítják, hogy a történelem nem válhat tudománnyá addig, amíg nem találja meg a tárgya korrekt jellemzéséhez megfelelő terminológiát úgy, ahogy azt a fizika tette a differenciál- és integrálszámítással, vagy a kémia a periódusos rendszerrel. [...] Mások továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a történetírás integritása a köznapi nyelv használatán múlik, azon, hogy kerülje a szakmai zsargont. Ez utóbbiak azt feltételezik, hogy a köznapi nyelv a biztosíték a tények ideologikus deformálása ellen. Nem ismerik fel azonban, hogy magának a köznapi nyelvnek is megvannak a saját determinista terminológiai formái, amelyek szóképekben mutatkoznak meg, s ezek nélkül maga a diskurzus sem volna lehetséges.”31 White-tól némileg eltérő felfogást hirdet Ricoeur és különösen David Carr, a narrativitás kontinuitás elméletének két meghatározó képviselője. Carr úgy jellemzi saját elképzelését, mint ami „nem a történeti realitás és a történeti elbeszélés különneműségét, hanem a kettő kontinuitását támasztja alá”.35 Ennek megfelelően: „A narratív struktúra nem valahonnan máshonnan lesz ‘áterőszakolva’. Cselekvésünk és tapasztalásunk szervezőelvéül szolgál, még akkor is, ha éppoly gyakran vall kudarcot, mint ahányszor működik. Mindeközben nem valamely meghatározott írásmód vagy meghatározott tudás struktúrájáról van szó, hanem saját, tulajdonképpeni létezésünk struktúrájáról.”36