Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 55. (2004)

2004 / 1. szám - Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt (regényrészlet)

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ Rombolás és bánat az Ég alatt BEVEZETÉS EGY HOMÁLYBA Nincs reménytelenebb ezen a világon, mint az úgynevezett délnyugati Regionális Buszállomás Nanjingban 2002. május 5-én, nem sokkal reggel hét előtt a szitáló esőben és a csillapíthatatlan, jeges szélben, ahogy ennek a buszállomásnak az ud­varáról az induló járatok áttekinthetetlen káoszában, az ötös számú állás elől és a járatok s a tócsák közt ide-oda hullámzó nyomorult, büdös, mocskos emberek ta­nácstalan tömegében csak lassan vergődvén át az utca forgatagáig, egy vidéki busz nekivág a nyomorult, büdös és mocskos utcáknak, nincs reménytelenebb, mint ezek az utcák, mint kétoldalt ezek a végeérhetetlen, az ideiglenesség örökkévaló­ságába beledermedt barakképületek, mert nincs szó erre a reménytelen színre, a barnának és a szürkének erre a lassan gyilkoló változatára, ahogy beteríti ezen a reggelen a várost, nincs szó erre a kilátástalan ricsajra, amely­be-becsap olykor, ha a busznak egy-egy nagyobb kereszteződésben vagy buszmegállóban röviden vára­koznia kell, s a rongyos arcú kalauznő kinyitja az ajtót, kihajol s újabb utast remél­ve kikiáltja, mint valami rekedt vércse, hogy mi az úticél, mert nincs szó, mely lé­nyege szerint adhatná vissza, hogy amerre tolmácsolni felkért társammal most uta­zunk, az szemben van valahogy a világgal, mi megyünk kifelé belőle, a világ meg egyre távolabb és távolabb, egyre inkább mögénk kerül, rázkódunk, zötykölő­­dünk előre a vigasztalan barnának és szürkének ebben az egyre sűrűbb, leírhatat­lan ködében, arrafelé, amerre már tényleg alig hihető, hogy van valami a barna és a szürke eme ijesztően sivár keverékén kívül, ülünk hátul a rozoga buszban, má­jusra öltöztünk, de egy másikra, így hát fázunk és reszketünk és próbálunk kinézni az ablakon, de alig látunk át a koszos üvegen, így aztán csak azt hajtogatjuk ma­gunkban, hogy hát, jó, rendben, valahogy elviseljük az efféle körülményeket, csak azt az egyet ne eméssze fel ez a mocskos és reménytelen köd kívül és belül, hogy ahová megyünk, az van, hogy ahová ez a busz állítólag elvisz minket, hogy a buddhisták egyik legfontosabb szent hegye, hogy Jiuhuashan, az egyáltalán léte­zik. Nagyjából négy órás lesz az út, mondták a jegyváltásnál, s aztán csak úgy segí­­tőleg, fejüket kissé félrefordítva és magyarázólag hozzátették, hogy hát úgy érzik: négy, négy és fél, amiből már akkor sejthető volt, miféle buszra szállunk, az azon­ban csak most, az első óra után nyilvánvaló, hogy valójában senki nem tudja, mert nem is tudhatja, mennyi időre lesz szükség Jiuhuashanig, hisz annyi, úgynevezett előre nem látható akadály és véletlen lassítja utunkat, hogy ezek miatt minden, különösen az idő, teljességgel megjósolhatatlan, akadályok és véletlenek, melyek voltaképpen, csupán minekünk előreláthatatlanok, mivel mindezeket tulajdon­képp jórészt a személyzetnek lehet köszönni, a vezetőnek és a kalauznak, akik — mint ez a város elhagyása után hamarosan kiderül —saját üzleti vállalkozásukként

Next