Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 55. (2004)

2004 / 7. szám - Balogh Tamás: Kernel Kálmán másodszor is eltűnik (elbeszélés)

Csak azt látták, hogy a feleség is eltűnik egy rövid időre. Közben Kálmán egyik nagybátyja, valami húskereskedő, hirtelen havi 150 pengőt helyezett kilátásba arra az esetre, ha Kálmán valami csoda folytán visszakerülne, a többiek követték pél­dáját. Széchenyit követték így a sznob nemesek annak idején, úgy sejtem, végül havi 750 pengő jövőbeli járandóság gyűlt össze neki. Olyan szép jelenet volt. A nénikék zsebkendőjük csücskével itatgatták könnyüket. Mindenki sírt. Én is sír­tam. Kálmán felesége, amikor visszatért, és megtudta, mily nagyszerű rokonai van­nak, annyira sírni kezdett, hogy a barom Wincklernek megint el kellett kísérnie a hálószobába. — Meddig vigasztalgatta? — Négy hétig. Akkor Kálmán egyszerűen előkerült. A Szent Lukács kórházban pihent, a betegek csíkos egyenruhájában ült az ágyon, és újságot olvasott. A roko­nok ezen annyira felháborodtak, hogy azonnal visszavonták nagylelkű segítségü­ket, a feleség pedig annyira megörült a hírnek, hogy azonnal a barom Winckler karjaiba álért. Kálmán azzal, hogy megkerült, teljesen magára maradt. Miközben hallgattam, mindvégig kéjesen vágytam rá, Esti hátha ejt valahol egy hibát, én meg persze rajtakapom, és kiigazítom, ő erre elpirul, elszégyelli magát, és olyasmit dadog, hogy „na nézzenek oda, maga jobban tudja”... de nem ejtett. Esti Kornél jól tudta a történetet. — Semmi új fordulat... Semmi újat nem tud mondani... Én is olvastam a magá­ról szóló könyvet. Sokat tudok magáról — dobtam oda fölényesen. Esti Kornél megszokhatta már az efféle mondatokat, hogy felismerik az utcán, hogy ismeretlenek köszönnek neki, hogy maszatos szájú kisfiúk és pattanásos arcú kislányok kérnek tőle autogramot, és bár máskor egy kedves „megtisztel” szót le­begett ilyenkor az Olvasók felé — létének igazolását látta mindegyikben —, most eltekintett ettől. — Tudom — felelte helyette. — Figyelem már egy ideje. Sokat tudok magáról. Én viszont egyáltalán nem szoktam meg az efféle mondatokat. Hozzám senki nem jött oda az utcán, hogy kézjegyemmel lássam el autogramgyűjtő füzetének egy üres lapját, vagy elmés mondásomat kalligrafáljam bele kapcsos kis emlék­könyvébe. Egy utolsó keresztkérdés volt már csak hátra: — Maga hívott éjjel? — Mindenki éjjel szeret telefonálni. Akkor olcsóbb. Ráálltam a játékra, és javasoltam, találkozzunk másnap is, hozzon egy heti elő­leget. És akkor már remegni fog a kezem, kávét iszok és dohányzok majd, mint egy rendes magándetektívhez illik, pedig leszoktam róla. A következő napon hozta is az első heti bérem. Én pedig remegő kézzel kávéz­tam és dohányoztam. Mi történt hát? Nyomozó lettem. Ezt írja meg valaki. Másnap hajnalban ismét megszólalt a telefon. Az előzőhöz kísértetiesen hasonló beszélgetés hangzott el: — Halló! — szólt a hang — Ki beszél? — kérdeztem. — Halló!

Next