Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 55. (2004)
2004 / 11. szám - TANULMÁNY - Sepeghy Boldizsár: "Milyen a közértben a hús?" (Az ironikus metafikció Garaczi László Pompásan buszozunk! című regényében)
Ahogy a fenntartással élő irónia „voltaképpeni produktivitása sem az egyik vagy másik időre nyíló perspektívából adódik, hanem több idő érintkezéséből”is, úgy e modálisan kevert, egymástól nehezen elkülöníthető, egymásba játszatott szólamok úgy hatják át egymást, hogy — miként a következő példa mutatja — az imitált gyermeki szóhasználat infantilitása az újsághírek szólamaival keveredve ezek ideologikumát óhatatlanul is infantilisként értelmezi, olykor a gyermeki perspektíva által nem tartalmazott, de odaérthető erotikum ironizált képzetének, máskor a barátság gyermeki felfogása révén: „Elkezdtem írni a híres embereket és az osztálytársakat, hogy tudjam, ha lelövik őket. (...) Furceva, a SZU népművelési minisztere. Pályafutását a Bolsevicska gyárban kezdte mint szövőnő, aztán a légiflottához került, bár igazából a tenger vonzotta, a cirkálók. Mozgalmi érésének következő szakaszában hatszáz matrózt tartott állandó készenlétben. (...) Csang Kaj-sek, fél szívvel működik együtt a Koumitang baloldalával. Engedelmes eszköz. Grecsko marsall, világszerte elismert hadvezér. Barátja Konyev marsall. Együtt mulatnak, együtt harcolnak Konyevel." (109) A félmúlt hivatalos nyelvi közege ideologikus önreprezentációjának ironikus megjelenítése mögött a történelem olyan nem-homogenizáló (nem-átfogó) koncepciója rejlik, amely e történelmi narratíva esendő konstrukciójának „jelentéstani kiszolgáltatottságára” hívja fel a figyelmet: az újsághírek megjelenített olvasója a gyermek nézőpontjába írja át az olvasottakat, miközben ez utóbbiak modális jellemzőit az így létrejövő kontextusban meg is változtatja, azaz — a Frye kategóriáit használó Hayden White-tal szólva — a történelem üdvtörténeti cselekményesítésének ironikus fölülírását is végzi. A rekontextualizálás efféle eljárásai, melyeknek révén a regényben a „múlt elbeszélése mindig bizonyos diskurzusok egymásba kapcsolásaként valósul meg”20, azt is lehetővé teszik, hogy a regény magára erre az eljárásra is reflektáljon, s radikalizálva mintegy a történelmi események utólagos, a mindenkori jelen felőli értelmezésének közhelyes tételét, a történelem „hasznát” — a nagyobb időbeli elválasztottsággal hatékonyabban nyomatékosává — a következőképpen váltsa — szó szerint is — aprópénzre: „...Doberdóból rágógumi lett (Bazooka Joe), a verduni vérszivattyút is perre költöttem a Marx téri német automatáknál. A nagy Armada pusztulását elvesztettem ultiban. A mohácsi vész beszorult egy padlórésbe, gyufaszállal kellett kipiszkálni, a trafalgári csatából áthajóztam a Szigetre a Szundival. Borogyinó, Népek Csatája: csapágy, mentolos szipka.” (38) Történelem és irodalom egymásra vonatkoztatása, illetve kölcsönös referencialitásuk ironikus megjelenítése és egyidejű reflexiója működik abban a Kleist-parafrázisban is, amelyben a regény a történeti eseményre is vonatkoztatható irodalmi szöveg cselekményét az összegzés üteme és mimetikus közegének megváltoztatása révén parodizálja: „Kőszegi, a leendő jónevű ügyvéd (...) Reszkető hangon megpróbált érvényt szerezni a törvényes igazságnak, de Bütyök ‘sáros lett a fejbugyid!’ felkiáltással leverte Kőszegi jumbósapkáját, megköpdöste, megtaposta, és Mohácsi Tündével az oldalán elégedetten távozott. / Kőszegi másnap beadványnyal fordult az iskola igazgatóságához testi bántalmazás megtoroltatásának céljából ismeretlen, Bütyök alvilági nevű tettelkövető ellen. Szünetben nem hagyta el az osztálytermet, ami a világrend vészes felbomlására utalt, és amikor kihívták történelemből felelni, csak lélektelenül ledarálta a bécsi udvar fondorlatait. Sápad-