Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 56. (2005)
2005 / 2. szám - SZEMLE - Kiss Dávid: Az értelmezés szükségessége (Tanulmányok Kertész Imrétől)
választott, ez ugyanis visszaesést jelent egyfajta esszencializmusba: a kódolás elmélete szerint a történeti esemény maga tartalmaz bizonyos kontrollinstanciákat, amelyek kizárják a nem megengedhető narrativizációkat (kódolásokat). Ez a problematika Kertész írásaiban is megmutatkozik, mégpedig már a Scheinnél is említett Sorstalanság-esszék különbségtételben. Esszéi több szöveghelyén Kertész kifejezetten esszencialista álláspontot vall („láttam ennek a századnak az igazi arcát, belenéztem a Gorgó-tó szemébe”). A Sorstalanság lebontja a nyelvi tropológiából és ideológiából szőtt hálót, de nem sző ezek helyére újat, felismerve, hogy minden új nyelv, amelyet enre a célra használna, becsempészi saját ideológiáját, így a holokauszt a regényben tulajdonképpen nyelv nélkül marad, a regény nyelve pedig folyamatos „aknamunkát” végez: maximális éberséggel számolja fel a beszüremkedő ideológémákat. (Ez a szorgalom csak abban a — Vári által nem idézett — jelenetben lankad egy kissé, amikor a hazatérő Köves egy holokauszt-tagadóval találkozik.) Vári végkövetkeztetése szerint azonban az esszék nem állnak szemben a regénnyel, hanem illeszkednek egymáshoz: olvasatában a Sorstalanság képes közvetíteni azt a tapasztalatot, amiről az esszék szólnak, így a regény nem hogy nem mond ellent az esszékben többször is felbukkanó, a holokausztot új szövetségként „ideologizáló” magyarázatokkal, hanem azok „tapasztalati anyagául” áll előttünk. A következő két írás Kertész A kudarc című regényét értelmezi. Vaderna Gábor elemzését emlékezés és felejtés Ricoeur által vizsgált viszonyaira alapozza. Eszerint Kertész reális-fiktív-imaginárius többszörös rétegezettségében viszi színre az én elbeszélhetőségének (az önfeltárás) regényét. A szubjektum, az én emlékein keresztül történő (re)konstruálás kérdéseit vizsgálja Teslár Ákos tanulmánya is. A szerző A kudarc első kiadásának Kertész által írt fülszövegéből kiindulva elemzi a regényt: azt, hogy miképpen lehetséges az írás életmóddá válása (ugyanazt a regényt élni és írni). Teslár szerint a regény első harmada, a „negatív poétikával” megírt megírhatatlanság metaregénnyé teszi A kudarcot, amennyiben a Sorstalanság, „a lehetséges egyetlen regény” egyediségét viszi színre. Teslár Ákos írása szerint a regény látszólagos paradoxonát (mi a létjogosultsága annak a könyvnek, ami arról szól, hogy nem lehetséges többé írni) a Sorstalanságban kiteljesedő tanúságtételnek, valamint a továbbélés és a továbbírás A kudarcban megjelenő morális parancsának megkülönböztetése oldhatja fel. Két prózaszöveg találkozását-egybefonódását, Kertész Jegyzőkönyvének Esterházy Élet és Irodalmában való megjelenését vizsgálja Molnár Sára írása. A tanulmány, bár elsősorban egy korábbi elemzésre, Selyem Zsuzsa írására támaszkodik, számos más elemzésből és elméleti szövegből merít, ami némiképp szerteágazó gondolatmenetet eredményez. Néhány motívum a felvetett kérdések, témák katalógusából: emlékezés és ismétlés (Kierkegaard), a másikhoz való viszony (Lévinas), bűntudat és lelkiismeret, a holokauszt hatása a jelenre (tábor és táboron kívüli világ elválaszthatóságának kérdései a túlélők szemszögéből — Borowski, Celan, Primo Levi), Auschwitz elbeszélhetősége. A Jegyzőkönyvet Molnár Sára a többi Kertész-írás, regény és esszé kontextusában vizsgálja, feltárva azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek kirajzolják a kertészi világ körvonalait. Végkövetkeztetése szerint, az Esterházy-írás a Kertész által remélt „akár csak egyetlen hűséges olvasó” pozíciójába kerülve, képes ennek az univerzumnak legéletbevágóbb kérdését po-