Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 56. (2005)
2005 / 3. szám - FÓRUM - Sándor Iván: Úton Bilbaóba
dóján kívül nem ismerek történelmi tematikájú, — persze pontosabb, ha azt mondjuk kvázi-tematikájú — regényt, amely a história és a regény formaváltozásainak együttállására mutat. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a történelmi, és társadalmi regény szétválasztását már a tizenkilencedik században is opponálták, és a regény azóta nemcsak megtalálta, de több hullámban felül is írta azt a poétikai arzenált, amely eltörli a külön múltat és a külön jelent. Változatokat dolgozott ki arra, hogy a jelen, mint a szilárd nézőpontok felszámolódásának időtere, a múlt pedig, mint a tudatokból való kihullás, együtt alakítsák a regény formaelveit. Gadamer erről, mint a múltbeli és a belőle kinövő horizontok összeolvadásáról emlékezett meg. Ha pedig ez a meggyőződésem, akkor nem járhatok a mondjuk hatvan év előtti múltban úgy, mintha nem lépkednék a jelenben is, gondoltam azon a reggelen, amikor leírtam az 1944 decemberében Budapesten játszódó regény első mondatait. Nem tehetek meg egyetlen lépést sem úgy, hogy egyúttal ne járnék a hatvan év előtti lábnyomaimban is. Haladok a pesti utcákon, a budai rakparton, a Bécsi úton, az egykori Óbudai Téglagyár felé vezető hajdani lábnyomaimban. Nemcsak abból a megfontolásból, miszerint a múltunk hozzánk tartozik, nélküle nem azok lennénk, akik vagyunk, hanem azért, mert az „elveszett” történelem némaságának megszólításával vélem megragadni azt, ami önmagamban is rejtve van, ami azonban rejtettségében túlnő rajtam, vagyis univerzalitással rendelkezhet. Haladhatnék még régebbi korokban, vagy akár az ezerkilencszázötvenhatosban is, miközben az Eseménytér magára ölti sajátos jegyeit. Mi az, hog az Eseménytér sajátos jegyei? Ellenpont segíthet, ha már 1944 és 2004 együttállását választottam. Halad egy másik régió írója, egy másik időtérbe helyezett út kockakövein. Mondjuk Kölnben. Néhány éve indult el ott a botláskő-projekt. Egy-egy botláskövön, amelyet a járda aszfaltjába helyeznek fémlap van. A fémlapra rávésték egy ember nevét, aki valamikor ott lakott abban a házban, rávésték életének néhány adatait, azt is, hogy mikor pusztították el. A járda szintjénél kicsit magasabban, hogy valóban beléjük botoljon, aki ott jár. Ahány névbe, annyi sorsba botolhat bele a járókelő. Arrafelé, más városokban is vannak ilyen kövek, amelyekkel a múlt összecsúsztatható a jelennel. Sokan vonakodnak, hogy megtapossák a sorsokra emlékeztető neveket, de a kövek úgy készültek, hogy csak akkor fénylenek rajtuk a lapok, ha rájuk lépnek. Érintés nélkül a nevek, a sorsok elhalványulnak. Nem jártam Kölnben, amiként Bilbaóban sem. Endreffy Zoltán leírását idéztem. És mit jelent a történelmi Tér sajátossága a regény eljárásai számára? Balassa Péter észrevette Márai Sándor Szinbád hazamegy című művéről írva, hogy miközben a regény olyan előfeltételeket keres, amelyben végső dolgokra lehet rákérdezni, a konkrét hely, a valóságos haza, így írta, nem kétséges „átokföldje”; olyan sors, így írta, amely maga is folytonos keresés, álom az elérhető otthonról. Márai azzal igazolja Krúdyt, hogy elmeséli, „az irodalom magában az álomban van, amelynek azonban semmivel sem alacsonyrendűbb a valóságstátusza az éb 55