Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 58. (2007)
2007 / 10. szám - FÓRUM - Angyalosi Gergely: A mítosz mint a líra alapanyaga (Tőzsér Árpád lírájáról)
riákat alkalmazunk. A szöveg vagy a mű éppen ezeket a szabályokat és kategóriákat keresi. A művész és az író tehát szabályok nélkül dolgozik, valamint azért, hogy meghonosítsa annak a szabályait, amit majd létrehoz. A szöveg és a mű így esemény-jelleget öltenek, ugyanakkor alkotója szemszögéből túl későn valósulnak meg, vagy, ami ugyanazt jelenti, túl korán lépnek működésbe.” Nos, Tőzsér Árpád mélységesen tudatában látszik lenni ennek a problematikának, amire a legfrappánsabb példákat alighanem abban lelhetjük fel, ahogyan a mitikus elemeket beépíti lírájába, vagyis ahogyan a mítoszokat kezeli. Mielőtt azonban szemügyre vennénk néhány konkrét példát, szükséges még egy általános megjegyzést tennünk. A Tanulmányok költőportrékról című kötet kapcsán, amely várakozásainkkal ellentétben nem esszé-, hanem verseskötet, egyik kommentátora tágabb vonatkozásban is érvényes megállapítást tett. Mint írja, „Tőzsér hatalmas irodalmi, kultúrtörténeti, világtörténelmi anyagot mozgat, s ezeket pastiche, allúzió, reminiszcencia, parafrázis, intertextuális szövegszervezés, utalások gazdag hálója révén helyezi el verseiben, vagyis különböző korok művelődéstörténeti tapasztalatai és szövegei rendelődnek egymás mellé, és olvasódnak össze”. Ehhez azt tenném hozzá, hogy az költőileg feldolgozott „vendégszövegeket” a Hayden White-féle Metahistory, illetve a derridai „il n’y a pas de hors-texte” (nincs semmi szövegen kívüli) felfogása szerint kezeli. Ez egészen egyszerűen annyit jelent, hogy poétikailag nem tesz különbséget közöttük. Ha olyan szereplővel, eseménnyel, narratív fordulattal van dolga, amely tradicionálisan a történetírás illetékességébe tartozik, azt ugyanolyan formálható, interpretálható, módosítható alapanyagnak tekinti, mintha, mondjuk, egy görög mitológiai történettel vagy a Homérosznál szövegszerűen megtalálható fordulattal dolgozna. Tehát nem létezik „elsőleges” valóság, amelyre a költő vagy író imaginárius-nyelvi tevékenysége újabb szinteket építene; a mű létrejöttének szempontjából minden egyenrangúan szövegnek számít nála. Ugyanakkor azt is pontosan tudja, hogy a pántextualizmus elve sem a denotáció-konnotáció játékát, sem a valóságreferenciát nem iktatja ki. Esszékötetének, a Milétoszi kumisznak a bevezetője jól tanúsítja a kérdéskörrel való vívódását. Nagyjából arra a következtetésre jut ebben a tanulmányban, hogy a valóságreferencia meghatározó a mű előttje (az alkotót ért impulzusok) és a mű titánja vonatkozásában egyaránt (nevezetesen a befogadó végső soron kiszámíthatatlan reakciójában), de mű jelentő elemeinek egymásra strukturálódását elsősorban belső, nyelvi jellegű összefüggések határozzák meg. A Léggyökerek című 2005-ös kötetében szereplő verset, a Cinnát a két korábban említett kötetben is megtaláljuk. A Leviticusban még Luvenalis L. a címe, a Tanulmányaiban csak Luvenalis, de amúgy a két közlés között nincs más különbség. A legutóbbi kötetben megjelent változat már több ponton is különbözik a korábbitól, de erről majd később. A kiindulópont Suetonius néhány sora A Caesarok életének Julius Caesarról szóló fejezetéből. „A nép fáklyákkal a kezében nyomban Brutus és Cassius házához indult; miután onnan keményen visszaverték, útban visszafelé, névcsere folytán, tévedésből megölték a szemközt jövő Helvius Cinnát Cornelius Cinna helyett, akit halálra kerestek, mert előző nap egy nyilvános gyűlésen szenvedélyesen szónokolt Caesar ellen; fejét lándzsa hegyére tűzve hordozták körül a városban.” A költőt valószínűleg a névtévesztés által generált identitás-