Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 58. (2007)
2007 / 1. szám - TANULMÁNY - Tóth Ákos: Osszián utolsó élete (Márton László: Minerva búvóhelye)
személyiség klasszikus egységű elgondolása áll. Márton munkáiban felszabadítja a prózanyelvet ezen instrumentális, rövid visszacsatolásokra kényszerített, a fikcióban megfeszítetten előretempózó kötelességteljesítés alól, és a történet tulajdonképpeni idejét az elbeszélői idő szinkron történetiségében feloldva sokszor formailag is mellőz bármilyen megjelölt és nézeteit kisajátító iránypontot. Batsányi alakja ekként a kor lehetséges centrumainak, csoportosításainak, feltérképezett halmazainak egyik viszonyítási pontját adja, mely praktikusan összeköti az életvilágban távoli, de az elbeszélői tudatban relatíve egymás mellé sodródott párhuzamos valóságokat/életrajzokat. S még az is könnyen meglehet, hogy kiderül, nem ő a könyv valódi főhőse. Ennek egyik leghihetőbb jele, jelentkezése az, ahogyan a széttartó történetszálakat egybegyűjtő főalakról a gyorsan mozgó elbeszélői tekintet először pillanatokra átúszik egy-egy másik arcra, majd hosszabban elidőzve azon, elősorolva mind a regényes tényeket, melyeket felidéz gazdája, végül alig-alig talál vissza a Batsányi név által jelölt tájékozódási csomóponthoz. Hafner József, Hingenau báró, Tholdalagi Stefánia és Hoch rendőrigazgató vagy a városba látogató Beöthy Ödön figurája (akinek felléptetéséért, azért, hogy időben érkezhessen történetünk színhelyére, az író nem rest félévvel későbbre dátumozni a pozsonyi kormányhivatal fennmaradt figyelmeztető jelentését), vagy Wurzbach kisasszony többszörös szerepösszevonás révén előálló alakja, mind azt tanúsítják, hogy a mű igyekszik elkerülni a klasszikus életrajznak-portrésornak azt a hamis belátását, mely a jelentős személyiség utólagos megítélésének piedesztáljáról következtet vissza a valamikori személyek által létesített csoporthálózat mintáira, és a szabad kifutású kommunikációs-ismereti sorokat egy hierarchikus, egybemenetű látványtervhez hasonítja. Ha az életírást a történetírás sajátos, mikrotörténetet rögzítő változataként értékeljük, akkor látható, hogy annak példaadó darabjaiban az egyéni sors fordulatai hasonló összesítésben és felfogásban jelenhetnek meg, mint a nemzetek, népek kollektív élete, azzal a különbséggel, hogy ami ezeknél a sorsmagyarázat igazságát garantáló elvont metafizikus figyelmeztetés rangját kapja, azt a priváthistóriában részlegesen a személyiség transzcendens eredetének, ideális egységének kívánatos központosító pátosza helyettesíti. Márton, aki sokszor bizonyította már, hogy a nyitott történelem elgondolásának konzekvens kutatója, elkötelezett művésze, és aki látszólag mit sem tud a történelem - Hayden White tanulmánya óta oly közismert - terhéről, a legtermészetesebb mozdulatokkal fordítja át a személytelen történeti idő megértésének eredményeként előálló kaotikus struktúrákat, irányíthatatlan vonalakat a biográfia látszólag meghittebb, rövidebb intervallumára. Úgy függeszti fel egyúttal a kiteljesíthető, teleologikus történetmondásnak a korábbi feltételeit, hogy a visszabontás negatív mozdulataival képes utalni egy, a régi helyén megéledő, új típusú látás kereteire is, melyben a korábbi szövegviszonyok egyirányú világvonatkozását felcseréli a szöveg és az ugyancsak textuálisan tételeződő világ többszörösen átjárható, transzparens és mozgalmas valósága. Ebből a megváltozott indítékból - és vélhetően nem az irodalmi megbotránkoztatás harsány vágyából - következik, hogy Batsányi képe több ponton eltér, el mer térni a költő életrajzának „hivatalos” (de a rendelkezésre álló írásos dokumentumoknak csak egy általánosan elfogadott értelmezésben élő) verziójától. Mit számít.