Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 59. (2008)
2008 / 9. szám - TANULMÁNYOK - Milián Orsolya: A festészet elbeszélései (Egy művészettörténeti narrotológia felé)
reneszánsz legfőbb festészeti törvénye, a perspektíva e festéstechnikának - legalábbis a kanonizált művészetet illetően - véget vetett. Steiner a perspektivikus képszerkesztés hegemóniájával indokolja ezt: a vizuális percepció igazságát ekkor az egyetlen pillanatot rögzítő, atemporális festményben fedezték fel 19; a pluriszcenikus helyett így a monoszcenikus kompozíciókat részesítették előnyben. Ez a koncepció jelentkezik a festmény Alberti-féle definíciójában: a kép itt olyan bekeretezett felület, amely meghatározott távolságra helyezkedik el a nézőtől, aki egy rögzített, kijelölt nézőpontból egy második vagy pótlólagos világot szemlél.20 Alberti a festészet fő tárgyaként a jelentékeny emberi cselekedet ábrázolását jelölte meg, s bár a festmény kompozíciójának taglalásakor több ízben él az „istoria” vagy „história” kifejezéssel, ez nem annyira az események narrációjára, mint inkább a különböző képi elemek harmonikus elrendezésére21, a szó szoros értelmében vett kompozícióra, illetve a választott témára vonatkozik. Steiner szerint Alberti oktatási-didaktikus kézikönyvként is használt traktátusától nem függetlenül - a narratív képtípus a nyugat-európai festészetben, a reneszánszt követő korokban jórészt eltűnik. A XVII. század németalföldi festészetét elemző Svetlana Alpers ezzel szemben úgy tartja, hogy az Alberti után következő itáliai festészet egésze alapvetően narratív jellegű: „habár azt lehetne hinni, hogy a festészet természeténél fogva leíró - térbeli és nem időbeli művészet, amelynek alapvető témája a csendélet a reneszánsz esztétika elengedhetetlennek tekintette, hogy az utánzóképesség elbeszélő célokat kövessen. [...] A betlehemi gyermekgyilkosság bibliai története - a dühöngő katonák, a haldokló gyermekek, a gyászoló anyák - valóságos sűrítménye volt annak, hogy milyennek akarja látni ez a felfogás a festői elbeszélést és ennélfogva magát a festészetet”.22 A Steiner és Alpers nézetei közti szembetűnő differenciát az „elbeszélés” fogalmának, valamint a monoszcenikus egyedi kép narrativitásának érzésbeli különbsége okozza. Bár Steiner irodalomelméleti koncepciók felől vizsgálja a festészetet, alapvető célja mégis az, hogy a vizuális narrációt a maga sajátosságában ragadja meg. Centrális kérdése így a következő: milyen tényezők teszik lehetővé, hogy a vizuális formát narratívaként azonosítsuk anélkül, hogy a festmény címére vagy valamely előzetes szövegismeretre támaszkodnánk? Steiner Roland Barthes, Gerald Prince, Paul Ricoeur, Seymour Chatman és Hayden White elméletei alapján határozza meg az „erős” festészeti narratívát. Az „erős” narratív képtípus fő kritériumai a következők: 1) a festmény egynél több időpillanatot jelenít meg, 2) ugyanaz a cselekvő személy vagy szereplő különböző időpillanatokban, 3) az aktáns vagy szereplő válószem, a reális tér- és időtapasztalat normáinak legalább minimálisan megfelelő környezetben jelenik meg. A képi „elbeszélés” Alpersnél ezzel szemben nem a vizuális médium többé-kevésbé autonóm narrációs eszközeinek, hanem a festmény szöveghez kötöttségének függvénye. Alpers szerint egy festmény „elbeszélő jellegű”, ha megírt történetet jelenít meg23; e felfogás Kibédi Varga az egyedi képek narrativitásával kapcsolatos gondolatában is visszaköszön. Verbális és vizuális elbeszélés ilyen nexusában a vizualitásra helyezve a hangsúlyt, akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a festmények önmagukban képtelenek a történetmondásra: ahhoz, hogy történetet beszélhessenek el, felismerhető, szövegesített történetekre kell támaszkodniuk.2,1