Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 7. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Soha többé. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a holokauszt művészetében
rális kontextus szerepére, illetve azok különbségeire. Levinél elsősorban Dante főművével való párhuzam határozza meg Auschwitz tapasztalatának közvetítését, éppen ezért elbeszélése az élmények más szempontból történő értelmezését nyújtja (hangsúlyos: az értelmezés és nem a tények tekintetében van különbség). Egy holokauszt-irodalommal foglalkozó monográfia esetében a recenzens indokolatlan szigorúsággal kérhetné csak számon a vizsgálatból kihagyott műveket, éppen ezért nem bírálatként, sokkal inkább Kisantal kutatásának bővítési lehetőségeként tartom fontosnak megjegyezni, hogy az Elie Wiesel-könyv interpretációja során hasznosított szempontrendszert érdemes lenne Dr. Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban (Magvető Kiadó, Budapest 2004) című emlékiratára is alkalmazni. Az írás előtt álló, hivatalos hangvételű Nyilatkozat ugyanis egyértelműen elhatárolja a szöveget az irodalmi alkotásoktól, hangsúlyozva, hogy művét „minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és színezés mellőzésével” írja, mivel ,,[n]em író, orvos voltam, amikor a minden képzeletet felülmúló borzalmakat átéltem (...) s most sem az író igényével, hanem az orvos tollával írom meg könyvemet” (7.). Fontos persze látni, hogy Nyiszli mindezt egyrészt azért fogalmazza meg, hogy művét ne stiláris esztétikai szempontból vizsgálják - hiszen mint mondja, nem törekszik irodalmi sikerre -, másrészt nyilatkozata igen erőteljesen hangsúlyozza az objektivitásra törekvő írásmódot: az eseményeknek az „orvos tollával” történő rögzítése történelmi dokumentumot eredményez, mely mentes az irodalmi szövegek „színezésétől”. Hosszabb elemzésre jelen írás nem nyújt lehetőséget, elég megjegyezni: Kisantal Tamás módszerét követve érdemes lenne megmutatni, hogy Nyiszli boncolási jegyzőkönyvek stílusában megfogalmazott szövege (a szerző jelen idejű elbeszélésében próbálja részekre szedni, elkülöníteni, „megtisztítani” auschwitzi tapasztalatait) miként avatja magát a boncolást központi metaforává, valamint az egyes történések értelmezésekor miként érvényesül itt is a láger borzalmait túlélő orvos utólagos nézőpontja. A Túlélő történetek első két fejezetét egy nagyobb egységként kezelhetjük, hiszen a szerző ezekben a részekben vázolja fel azt az elméleti horizontot, mely a további elemzések kérdésfeltevéseit meghatározza. A könyv második részét négy nagyobb interpretáció alkotja, melyek közül az első, a Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című művéről szóló értekezés némi meglepetést okozhat az előző fejezetek után, amennyiben e regény nem a holokauszt, hanem Drezda bombázásának eseményét dolgozza fel. Kisantalt ugyanakkor elsősorban a traumatikus eseményhez való viszony, vagyis a tragédia feldolgozásának és reprezentációjának módszerei érdeklik, éppen ezért a hagyományos, lineáris történetmeséléssel radikálisan szakító Vonnegut-regény jogosan kap helyet a vizsgálandó művek között. A szerző amellett érvel, hogy az amerikai író műve a tényszerű és fikcionális elbeszélések keverésével, illetve a tudományos-fantasztikus elemek alkalmazásával olyan narrációt hoz létre, mely a hagyományosnak tekinthető háborús elbeszélések inadekvátságáról, működésképtelenségéről szól, s így megkérdőjelezi az autentikus ábrázolás lehetőségét is. Mindez persze - s ezt nem mulasztja el hangsúlyozni Kisantal - nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a traumatikus eseményekről szóló elbeszélésekre; a szerző a regény interpretációja során azt a következte