Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 4. szám - Gömöri György: A kortárs levelei (Egy szavakban vitézkedő Györgyről)
som szerint először az általam szerkesztett Új égtájaibban (Washington, D.C., 1969) szerepelt számos verssel. Ha megnézzük a korai Vitéz-versek megjelenési helyét, illetve a későbbi köteteinek kiadóit, ebből talán kicsit ellentmondásos kép bontakozhat ki az olvasónak, de ez szerintem inkább csak optikai csalódás. Az emigrációs lét kezdetén a fiatal költő annak adta oda közlésre verseit, aki éppen kért belőlük így a bécsi, majd müncheni Nemzetőrnek is, amelyik magát akkoriban „a magyar egyetemisták lapjának” nevezte. (A lapba én is írtam, s a fenti önkényes alcímnek éppen az én tiltakozó levelem vetett véget 1959-ben, a lap erős jobbratolódása miatt). A londoni Irodalmi Újsághoz, illetve a müncheni Új Látóhatárhoz, úgy emlékszem, Vitéz György az én közvetítésemmel jutott el. A később indult Magyar Műhelyhez már egyedül ennek a folyóiratnak a kiadója vállalkozott később nem kevesebb, mint három párizsi kötete kiadására. Az avantgarde költője lett volna Vitéz György? Inkább az 1981-ban indult amerikai Arkánumé. Erősen intellektuális költészetében megfigyelhető ugyan inkább a posztmodernizmusra, mint a neoavantgarde-ra hajazó állandó nyelvi játék, a magyar nyelv és hagyományrendszer fölöttébb ironikus kezelése, de ezek a versek sohasem esnek az avantgardista öncélúság hibájába. Vitéznek a hatvanas években hozzám írt leveleiben gyakran előfordulnak nem csak enyhén bíráló, de néha elég gúnyos célzások a „műhelyesek” elmeszüleményeit illetően - ő magát mindig két lépés távolságban tartotta a párizsiaktól. Ugyanakkor a magát „nemzetinek” vélő (jobboldali) emigráció politikai, illetve irodalmi jelentőségéről több ízben elég lesújtóan nyilatkozott. Amikor 1960-ban a bolognai egyetemen tanított régi emigráns Várady Imre professzor valamiféle jobboldali irodalmi lapot szeretett volna alapítani és ehhez (Tollas Tiboron keresztül) szerette volna megnyerni Vitéz közreműködését, a montreáli költő nekem erről beszámolva, levelében feltette azt az emigrációban is lényeges kérdést: „Volt-e valaha, valahol érdemleges jobboldali irodalom?” Vitéz György nálam hamarabb, már 1967 nyarán ellátogatott Magyarországra. Jól érezte magát, de éles szemmel látta és szerintem kitűnően, csípős humorral jellemezte az akkori, Új Gazdasági Mechanizmus előtti hazai légkört. Érdemes hoszszabban idéznem egy 1967 novemberében írt leveléből: „Augusztus elején meglátogattam a Nép Államát, azaz két kellemes hetet töltöttem világszép fővárosunkban. Benyomásaimat nehéz lenne egy rövid levél keretében elősorolni, elég annyi, hogy az emberek többsége üvöltve panaszkodik, miközben kertjét műveli és fusizással, lopással, miegymással sok pénzt keres. Az általános helyzet ötvenhat óta jelentősen javult; ezt az emberek büszkén mondják, de ha te mondod nekik, akkor megsértődnek. A kollektív skizofréniának számos tünete van: a műszaki vezetőréteg például mereven és konzervatívan katolikus, ugyanakkor ez a réteg a rendszer legfontosabb támasza; a televízió szigorúan „vonalas”, mindazonáltal hosszú részleteket mutatnak nyugati híradókból, gyanús nevű pártemberek sztálinista hangú cikkeket írnak a Népszabadsághoz, miközben egyházi és „dekadens nyugati” irodalom önti el a könyvesboltokat, stb.” A Kádár-rendszer kétarcúságát magam is tapasztaltam, amikor 1968 nyarán először otthon jártam és a prágai beavatkozás, majd az azt követő MTI-hírzárlat