Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 7. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Soha többé. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a holokauszt művészetében
Soha többé KISANTAL TAMÁS: TÚLÉLŐ TÖRTÉNETEK, ÁBRÁZOLÁSMÓD ÉS TÖRTÉNETISÉG A HOLOKAUSZT MŰVÉSZETÉBEN Kisantal Tamást fontos szakcikkei, fordításai, illetve szerkesztett kötetei miatt jogosan tekinthetjük a bölcsészettudományos szakma jelentős fiatal kutatójának. A szerző elsősorban az irodalom-, illetve történelemelmélet területén végzett kutatásai miatt vált ismertté; első Finnországban megjelent „...egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani?” (University of Jyväskylä, Jyväskylä 2006) című kötete e két tudományos diszciplína összekapcsolásával vizsgálta a holokauszt irodalmával kapcsolatban felmerülő dilemmákat. A Túlélő történetek - miként azt Kisantal a bevezetőben írja - ennek továbbgondolt, „javított” változata. A munka többek között témája, illetve kutatási módszere miatt figyelemreméltó: a szerző a holokauszt-szövegek történeti olvasatát adja, vagyis azok történelemhez, illetve egy adott történelmi koncepcióhoz való viszonyát vizsgálja. Ily módon két tudományterület összekapcsolására tesz kísérletet, bár - mint írja — módszerét indokoltabb lenne visszacsatolásként felfogni: a könyv elméleti keretét biztosító narratív történelemelmélet ugyanis bizonyíthatóan a posztstrukturalista irodalomelméletekből táplálkozva fogalmazta meg téziseit, s Kisantal Tamás az így kialakult teóriát alkalmazza irodalmi szövegekre. Hayden White közismert elméletének radikalizmusa abban rejlett, hogy a történetírást nem a múltat rekonstruáló, sokkal inkább konstruáló folyamatként értelmezve megkérdőjelezte annak objektivitásába vetett hitét, s így a történeti szövegeket az irodalommal rokonítható, vagy legalábbis ahhoz közel álló textusokként gondolta el. Kisantal Tamás nem próbál az amerikai történész álláspontja mellett vagy ellen érvelni, azonban e teóriából kiindulva (illetve annak hatására) irodalmi szövegek történeti vizsgálatára vállalkozik. Számára az irodalom azért válik hangsúlyossá, mert „egy korszak történetiségfelfogásának alkalmasint akár látványosabb példái lehetnek irodalmi alkotások, mint maguk a történetírói szövegek”, hiszen „az irodalmi mű formailag újítóbb, »merészebb« lehet, és hatástörténetileg szélesebb területeket érinthet, mint az elsősorban szakmai kritériumoknak megfelelni akaró (...) történetírás.” (34.) A holokauszt témakörének vizsgálata már a narratív történelemelmélet applikációja miatt is indokolt lehet, hiszen e tragikus eseménysorozat kapcsán fogalmazódtak meg a legmarkánsabb kritikák Hayden White teóriájával kapcsolatban. A cselekményesítés elve ugyanis több bíráló szerint könnyen hivatkozási alapjává válhat olyan szélsőséges fantazmagóriáknak, mint a holokauszt-tagadás, illetve a cselekményesítés szabadságának elve bizonyos elfogadhatatlan reprezentációs módokat is legitimmé tehet. E vita részletes elemzése több, hosszabb terjedelmű tanulmányban valósulhatna csak meg, s mivel ez eltérítené Kisantal Tamás kötetének fő irányát, a szerző egy rövid, tömör összefoglalásra törekedett elméleti bevezetőjének zárófejezetében. Ennek az összefoglalásnak egyik érdeme, hogy semmiképp sem vádolható elfogultsággal White irányában. Kisantal több helyen is bírálja az amerikai történész kritikákra adott válaszait, különösen a „modern esemény”