Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)

2010 / 7. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Soha többé. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a holokauszt művészetében

Soha többé KISANTAL TAMÁS: TÚLÉLŐ TÖRTÉNETEK, ÁBRÁZOLÁSMÓD ÉS TÖRTÉNETISÉG A HOLOKAUSZT MŰVÉSZETÉBEN Kisantal Tamást fontos szakcikkei, fordításai, illetve szerkesztett kötetei miatt jogo­san tekinthetjük a bölcsészettudományos szakma jelentős fiatal kutatójának. A szerző elsősorban az irodalom-, illetve történelemelmélet területén végzett kutatá­sai miatt vált ismertté; első Finnországban megjelent „...egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani?” (University of Jyväskylä, Jyväskylä 2006) című kötete e két tudományos diszciplína összekapcsolásával vizsgálta a holokauszt iro­dalmával kapcsolatban felmerülő dilemmákat. A Túlélő történetek - miként azt Kis­antal a bevezetőben írja - ennek továbbgondolt, „javított” változata. A munka többek között témája, illetve kutatási módszere miatt figyelemremél­tó: a szerző a holokauszt-szövegek történeti olvasatát adja, vagyis azok történe­lemhez, illetve egy adott történelmi koncepcióhoz való viszonyát vizsgálja. Ily mó­don két tudományterület összekapcsolására tesz kísérletet, bár - mint írja — mód­szerét indokoltabb lenne visszacsatolásként felfogni: a könyv elméleti keretét biz­tosító narratív történelemelmélet ugyanis bizonyíthatóan a posztstrukturalista iro­dalomelméletekből táplálkozva fogalmazta meg téziseit, s Kisantal Tamás az így kialakult teóriát alkalmazza irodalmi szövegekre. Hayden White közismert elméle­tének radikalizmusa abban rejlett, hogy a történetírást nem a múltat rekonstruáló, sokkal inkább konstruáló folyamatként értelmezve megkérdőjelezte annak objekti­vitásába vetett hitét, s így a történeti szövegeket az irodalommal rokonítható, vagy legalábbis ahhoz közel álló textusokként gondolta el. Kisantal Tamás nem próbál az amerikai történész álláspontja mellett vagy ellen érvelni, azonban e teóriából ki­indulva (illetve annak hatására) irodalmi szövegek történeti vizsgálatára vállalko­zik. Számára az irodalom azért válik hangsúlyossá, mert „egy korszak történetiség­­felfogásának alkalmasint akár látványosabb példái lehetnek irodalmi alkotások, mint maguk a történetírói szövegek”, hiszen „az irodalmi mű formailag újítóbb, »merészebb« lehet, és hatástörténetileg szélesebb területeket érinthet, mint az első­sorban szakmai kritériumoknak megfelelni akaró (...) történetírás.” (34.) A holokauszt témakörének vizsgálata már a narratív történelemelmélet appliká­ciója miatt is indokolt lehet, hiszen e tragikus eseménysorozat kapcsán fogalma­zódtak meg a legmarkánsabb kritikák Hayden White teóriájával kapcsolatban. A cselekményesítés elve ugyanis több bíráló szerint könnyen hivatkozási alapjává válhat olyan szélsőséges fantazmagóriáknak, mint a holokauszt-tagadás, illetve a cselekményesítés szabadságának elve bizonyos elfogadhatatlan reprezentációs módokat is legitimmé tehet. E vita részletes elemzése több, hosszabb terjedelmű tanulmányban valósulhatna csak meg, s mivel ez eltérítené Kisantal Tamás köteté­nek fő irányát, a szerző egy rövid, tömör összefoglalásra törekedett elméleti beve­zetőjének zárófejezetében. Ennek az összefoglalásnak egyik érdeme, hogy semmi­képp sem vádolható elfogultsággal White irányában. Kisantal több helyen is bírál­ja az amerikai történész kritikákra adott válaszait, különösen a „modern esemény”

Next