Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 62. (2011)
2011 / 4. szám - SZEMLE - Smid Róbert: A grammatika érzéketlensége (Nyerges Gábor Ádám: Helyi érzéstelenítés)
jesen a Kaparjuk el a múltat cím vagy a „temetni jöttünk a múltat / nem dicsérni” (Madárse) kijelentés, ha ugyanazokkal a szavakkal, sőt karakterekkel él a költemény, melyeket azt megelőzően már minden más szerző is felhasznált. A „ki szed össze annyi kopottan megtalált karaktert” (In Tandorium) kérdés tudniillik nemcsak kettős Tandori-allúziójában jelöli ki egyértelműen a kötet vállalkozását, hanem az Hommage-hoz hasonlóan Kassákra is támaszkodik annak érdekében, hogy a szöveg egyáltalán létrejöhessen. Ugyanis a Helyi érzéstelenítés akkor megy végbe, amikor a vers íródik, amikor lehetőség nyílik a megszólítottal való kapcsolatteremtésre, de sohasem teljes értékű dialógusra; nem azért, mert az érzések kimondhatatlanok lennének, és nem is a személyiség megfogalmazhatatlansága miatt. Érzéstelenítés a kötet azért, mert a szavak felülkerekednek a beszélőn, aki nemcsak „puha szavakkal takarózik”, hanem minden már versbe szedett karakter mint „méteres hamuréteg” (Karthágó) telepszik arra az arcra, mely éppen ezért nem képes egy általa teljes mértékben sajátjának gondolt pozícióból megszólalni. Ez az én mindig Valaki más, soha nem lehet önmaga, mert az együttlét ideje helyett a másik már a szavak mellett döntött, így lesz a hősszerelmes férfiből „szóköz és írásjel / leszerelt katonadolgok” (Már csak vermet), az áhított nőből pedig egy darab papír („Kegyednek igen jól áll a fehér." (Csendéletek)), s így bontható le mindenfajta csöpögős, sablonos képeket használó szerelmi vallomás alkotórészeire (Holdsütötte). Éppen ezért nem csodálkozhatunk, ha az oda már egymásra írt szövegek halmaza csupán, melynek címzettje szabadon kiegészíthető, s mintegy az írás kiszolgáltatottságán túlmenve lehetőségként kínálja fel a befogadó számára a legmegfelelőbb olvasatot, hiszen ha én és te már pusztán nyomdai jelekként vannak jelen, akkor a férfiúi identitás is csak macskakörmök által válik elérhetővé (Faltól falig), minden más pedig pusztán „lírai hatáselemként” (Csellengés) funkcionál. Nyergesnél a költői képek forrása a grammatika és a tipográfia produkciós ereje: az Óda tegezés és magázás közötti választás alapján határozza meg olvasatát, a Ragadozni vagy az „elárulom magam” (Apró) homonímiája újrarendezi az érzelemkonstrukciókat. A karakterek érzéketlensége válik a legfőbb szervezőelemmé a versekben, s emellett minden udvarlás, minden vallomás csak „amputált érzelmek fantomhiánya” (A végszükség esete). Hiszen a valódi hiány, a nyomdafestéket nem tűrő szó helyetti kommentár vagy magyarázkodás (ön)reflexivitásával is olyan szöveggeneráló potenciállal bír ([csúnya szó] ügy), mely az Óda vagy a Muszájlesbia által sugallt helyettesíthetőséget támasztják alá, vagyis amíg valami megnevezhető vagy legalábbis körülírható, addig a vers nem szakadhat meg „(a vers alábbi része szavak hiányában sajnos nem megjeleníthető)". A gyakori írásjelhiány mindezek tekintetében pedig nem olvashatatlanná teszi az egyes darabokat, hanem sokkal inkább biztosítja a szövegértelmezés pluralitását, az enjambement-ok pedig a megszólalásra törekvés adekvát kifejezésévé válnak. Mert bár a szavak nem pótolhatják az érzéseket, ennél többet a líra képtelen felmutatni: amikor már csak egy rím tudja felidézni a beszélő számára a másikat (Helyi érzéstelenítés), akkor evidenssé válik, hogy kizárólag a szöveg építőelemeiből és nem érzelmekből születhet meg a vers, így nem szerelmes költeményt, vallomást, a rajongott nő leírását vagy egy történet elmesélését olvashatjuk, hanem nagy műgonddal megformált kordában