Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 62. (2011)

2011 / 7. szám - SZEMLE - Áfra János: Túl közel a távolihoz (Marno János: A semmi esélye)

szemle Túl közel a távolihoz MARNO JÁNOS: A SEMMI ESÉLYE Nagyon messziről indulunk. Időben a lehető legtávolabbról. Ez egy 13,6 milliárd évvel ezelőtti pillanat. Tegyük fel, hogy addig nem létezett semmi. A tudomány mai állása szerint még az üres tér sem. De vajon meghatározható-e a semmi, ami nem létezett? Lehet-e egyáltalán a semminek léte? Vagy a nemlét maga volna a semmi, az egzisztálás hiánya? S halmozhatnám tovább a kritika elejére korántsem illő filozofikus kérdéseket, abba a gyanúba keverve ezzel Marno Jánost, hogy legújabb verseskötetének címe - és akkor talán már maga a kötet is - puszta ámí­tás vagy játék a szavakkal, pedig ettől jóval többről van szó. Heidegger már a Mi a metafizika? című írásában megállapította, hogy a semmi nem lehet a gondolkodás tárgya, hiszen mindig csak valamiről gondolkodhatunk, most persze nem akarjuk ennyire tágra nyitni az értelmezési horizontot, kezdeti kitérőnkkel csak annyi volt a célunk, hogy felkavarjuk az irodalomtudományos gondolkodás állóvizét, elma­­szatoljuk nárciszi képmásunkat a „textusforrás” tükröződő felületén, a csalódás után pedig rákérdezzünk végre: mit jelenthet Marnónál a semmi esélyet A gőzfürdőmedence ködös fotójával dekorált keménykötésű kötetet lapozgatva előtűnik a költői kommentárral ellátott könyvjelző, amely épp az előbbi kérdésre kínál lehetséges választ. Ha a paratextuális fejtegetés kicsit félrevisz is a versektől, általa legalább máris a 2007-es Nárcisz készül kontextusába helyezzük a friss kö­tetet. Megáldjuk ugyanis, hogy új verseinek összerendezésekor a Kész Nárcisz cím visszhangzott a szerző fülében, ám aztán ráunt az ettől érzett bensőségességre, és szerette volna kiküszöbölni azt. A gondolkodással töltött séták alatt azonban rá­ébredt, hogy „semmi esélye egy átfogóbb, az apróságokra is figyelő-figyelmeztető főcímnek.” Innen jött tehát az ötlet: „a semmi esélye­, és ezzel a magyarázattal akár meg is elégedhetnénk, ha nem ismernénk a semmi fogalmának marnói előtörté­netét. Mert - hogy csak az életmű túlsó végéről említsünk néhány karakteres példát - már a költő legelső kötetében, az 1987-es együtt­­­járásban is fontos szerephez ju­tott ez a szó. Nem csak a deporatio című kispróza tehetetlenséghelyzeteinek at­moszférateremtésében, hanem például a tükröződés „a Semmi / nyilvánosháza” fordulatában, vagy a levél a helyről című versben is, ahol a „a semmi / sárgás áll­kapcsa tátog - egy lépés, kettő / a nő és énközöttem”. A lépések tükörszerkezete tehát már itt is előrevetít valamit abból a sajátos versvilágból, amit a Nárcisz készül és a semmi esélye közvetít az olvasónak, ám ezektől még egyenetlenebb formában. Jól mutatja ezt az olvasóbarátnak még nem nevezhető, kezdeti alapállást a falikút­­ból vett részlet is: „mint aki biztos benne hogy fel­ /­ismeretlenül a fölösleg és a

Next