Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 63. (2012)

2012 / 4. szám - MŰVÉSZET - Fried István: Művészetköziség (Irodalom és társművészetek)

művészeteknek egy mindkettőre nyitható tekintete nyomán jelzi az értelmezői cse­lekvés irányát: „A vers a nagymértékben szublimált képegyüttes minden részletét úgy határozza meg, mint mással nem helyettesíthető entitást, mellőzve ezzel a ge­nealógia valós, temporalitás szabta kényszereivel való számvetést. A műalkotás pedig a kulturális kontextusáról, stílusösszefüggéseiről leválasztva szinte olyan lég­üres vagy «olajos-simább» térben találja magát, mint maguk az artisták, mikor a szándékoltan minimális tájképi háttér előtt megjelennek. Rilke, mikor nem érzé­keli, vagy művészi reakciójának nem teszi tárgyává a mű kulturális beágyazottsá­gát, és magában valóként közelít hozzá, egyben megalapozza annak mint archénak vagy kezdetnek a műtárggyal vagy megalkotottal szembeni szemléletét, így a vál­tozó művészetfogalmaktól távol, kevésbé normatív módon nyilvánítja jelentősnek Picasso alkotását.” Másik példám Tandori Dezsőnek Úgy nincs, ahogy van című verseskötetére történő, igen felületes, küszködő reagálás.23 A külső borítón a költő rajza látható, s az előszó meg az utószó („sajátos utószó”) funkciójában olvasható verssé tördelt szövegként (prózavers? vers-próza?) ciklusokat fognak közre, nem csupán a Pont­­verseknek nevezett, kikísérletezett vers-változatokat, hanem a szöveges ciklusokat rajzciklusokkal váltogatja, helyez keretbe a költő. Nem az avantgárd képvers-igye­kezetét újítja föl, hanem a maga portrérajzoló és bölcselkedő, a verseket kiegészí­tő, folytató, továbbgondoló ábráinak műhelyébe vezet, a rajzokat kísérő, jelzés­igényű aláírások értelmezői, intencionáló, önelemző mondattöredékeket, címeket tartalmaznak, a Mindenki sziget több ízben körbeírt, körberajzolt, sokfelé meg­hosszabbítandó „üzenet”-ét külön hangsúlyozza a rajzos változatokkal. Ami pedig a Pontverseket illeti, ott mintha költőnk szétfoszlatná a cím poliszémiájával kap­csolatos találgatásainkat, és forrásként, mintaként, részben követhető művészi eljá­rásként Seurat festészetét nevezi meg. Igaz, ettől az önelnevezéstől még van lehe­tőségünk a további találgatásra. Mivel a pontnak mint írásjelnek nyilvánvalóan (legalábbis első megközelítésben) más szerep jut a szövegben, mint Seurat festői pontjainak a képen. Noha a mondat leírása után azonnal felágaskodik a kétség: valóban teljesen más szerepkörbe jutnak a nyomdafestékkel papírra rögződő pon­tok? Csupán lezárnak? Valaminek véget vetnek? Szünetet rendelnek el, ajánlanak az olvasásban, a felolvasásban? Széttördelnek? S csak a folyamatos, a ponttól némi­leg (teljesen?) eltekintő olvasás során áll össze a vers „testisége”, „kiterjedése”, egész­sége? Hallgassunk-e a költő vers-ajánlatára? Például erre: Ha festékében, hang rezgésében, bontott-hagyott körében: az irodalom, csak más anyagon, így áll valamijében. A kötetben korábban egy ajánlás: „Végszavak pont-festő Seurat Úrnak”, beszé­des első és utolsó versszakkal; az ismétlés „poétiká”-jára tett utalással, így a folt sti­­lisztikumának (akaratlan?) megemelésével.

Next