Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 66. (2015)
2015 / 12. szám - TANULMÁNY - Bényei Péter: 1848/49 mint kollektív trauma (Kemény Zsigmond: Forradalom után)
tanulmány_________ BÉNYEI PÉTER 1848/49 mint kollektív trauma KEMÉNY ZSIGMOND: FORRADALOM UTÁN 1848/49: KOLLEKTÍV TRAUMA ÉS EMLÉKEZETHELY Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc majd egy éven át tartó intenzív háborús helyzetet teremtett a történelmi Magyarország területén, s közvetlen hatásában a kollektív traumatizáltság szinte valamennyi tünetét maga után vonta. Amellett, hogy az osztrák-orosz erőktől elszenvedett vereség a magyar nemzet önállósági törekvéseinek hosszú évtizedekre kiható bukását eredményezte, felerősítette azokat a fenyegető tendenciákat is, amelyeket a polgárosodó társadalom és modernizálódó gazdaság évszázados intézményeinek gyökeres átalakulása már önmagában is előhívott. Az átélők többsége a háborús eseményekből fakadó esetleges egyéni traumatizáltság mellett személyisége kollektív identitásmagjának, s egzisztenciájának bizonytalanságát is érezhette. Egyfelől tehát a szabadságharc bukása - mint sorsdöntő történelmi esemény - a traumatikus történelmi tapasztalatok közé sorolható, amely Jöm Rosen szerint megkérdőjelezi a történelmi értelemadás bevett technikáit. Másfelől viszont 1848/49 a magyar nemzet modern értelemben vett létrejöttének kiindulópontja, visszavonhatatlan alapozó eseménye lett: hosszú távon ugyanis olyan emlékezethellyé vált, melyet rengeteg hordozó tesz mai is érvényessé és aktuálissá. Némileg leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a magyar nemzet az 1848/49-es szabadságharc hatására „létesült”. 1848-ban lett ugyanis „tömeges érzelmi és szociológiai realitássá a reformkorban kiformálódó modern magyar nemzet. A rendies, származási alapon működő előjogokban részesülők politikai és szimbolikus közösségét ekkor váltotta fel a jogegyenlőség ideájától átitatott, kulturális és részben új szimbólumokat is választó magyar nemzet”. Gerő András szerint a ‘48/49-es események által szentesített szabadság-nemzet-haza szakralizálódó fogalmi köre veszi át az elsődleges helyet a közösségi identitás formálásában, a korábbi - univerzális vallási és partikuláris rendi - szempontokkal szemben. Olyan új, érzelmi összetartozást erősítő nemzeti szimbólumok létesültek a korszakban (a Himnusz mint nemzeti ima, a piros-fehér-zöld nemzeti zászló stb.), melyek a mai napig elevenen hatnak, s a későbbi magyar politikai rendszerek, társadalmi ideológiák mindegyike számára megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált 1848/49/ A nemzetalapítás narratív rítusainak, az emlékezés folytonosságának megőrzéséhez, a közösségi szimbólumok megerősítéséhez nagyban hozzájárulnak azok az írások, melyek a szabadságharc lezárultát követő évben, tehát a bukás elszenve