Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 67. (2016)
2016 / 4. szám - SZEMLE - Konkoly Dániel: "A legnagyob költőt idézted" (Juhász Tibor: Ez nem az a környék)
gyulladó négyszögek hemzsegni kezdenek” (Városom 11). Az éjszaka megelevenedése is József Attila-i alakzat: „Láncra vert kutyák körül csörög / kocsifelhajtók kövei közül sarjad, / tűzcsapokat fon körbe a sötét, / egy kocogó asszony lopva körülnéz” (Kassai út). A sötétség, mint egy féktelenül burjánzó növény fonja körbe a látvány elemeit és oldja fel a köztük lévő határokat. Gyönyörűen képzik le ezt a mozgást a szöveg finoman egymásba szövődő asszonáncai és alliterációi: „nap”, „ablakokat”; „kutyák körül”; „kocsifelhajtók kövei közül”; „sötét”, „körülnéz”, „ad”, „áthat”. A negyedik ciklus ( Városom) alkotásai inkább prózaverseknek nevezhetők. Az egység első darabja szintén egy médium teljesítményének tapasztalatán keresztül teszi hozzáférhetővé a látványt („Valahol a jelzőlámpák füzérei között ott volt a mi otthonunk is, ugyanilyen lenémított cselekményekkel”), hiszen a panelházak ablakai mögött, a felkapcsolt lámpák fényében zajló hangtalan események nemcsak a „lenémított” igenév, hanem a cselekmények keretezettsége miatt is a televíziózást idézik meg. Sokkal költőibben teszi azonban ezt, mint a mottóban vagy szövegi szinten a ciklusban is megidézett mester, Kassák Lajos. Noha Kassák a televíziót még nem, de korának népszerű technikai eszközeit beemeli költészetébe, így olvashatunk nála gramofonról, verkliről („sípláda”), fotózásról. Őt követően József Attila lesz az, akinél nem explicite szerepelnek a technikai médiumok, hanem azok a vers tekintetének megújítására szolgáltatnak analógiákat. Ebben áll tehát József Attila vagy az őt e tekintetben is követő Juhász Tibor poétikusabb viszonya technomediális környezetükhöz. (Például Deréky Pál értelmezésében a Riának hívom című költemény kimondatlanul bár, de Riát a filmszerűség képzetébe utalja.) Csupán a kötet utolsó két ciklusa tesz eleget (szerencsére) a könyv hátulján olvasható önkommentárnak, melynek értelmében a szövegek karakterek bemutatására, történések elmesélésére szorítkoznának, s ez is azt mutatja, hogy menynyire túlnőnek a szövegek a szerző intencióján. A ciklus abban a tekintetben is elkülönül a korábbiaktól, hogy a többes szám első személy kapja a leghangsúlyosabb szerepet. Te és én grammatikai egybejátszását viszi színre a Városom hetedik darabja. A lírai én a „város peremén” sétálgat kedvesével, míg végül kívül kerülnek a településen, ahol már közvilágítás sincs. A vers első szakaszában a te és a lírai én grammatikailag elkülöníthetők: „azt kérdezted... azt feleltem”, azonban mikor elhagyják a várost és annak fényeit, a sötétben mintegy eggyé olvadnak a többes szám első személyű igei személyragban: „Erre nem voltak lámpák, ezért visszafordultunk’. A kötet utolsó egysége (kitartó) szinte már csak tördelését tekintve nevezhető versnek. A szöveget átlagosan tizenkét sorból álló egységek tagolják, melyeknek az utolsó tagmondata megismétlődik a következő elején. Egy történet rajzolódik ki, melynek középpontjában a Kitartó nevű kocsma áll. A lírai én (bár határeset, hogy így nevezhetjük-e, vagy inkább narrátornak), aki költő, a szóban forgó kocsma törzsközönsége (bányamunkások) közé próbál betagozódni. A költő alteregója a szöveg kvázi valóságában saját születését egy időre teszi a bányák bezárásával, amely mintha egy értékszembesítő határt is képezne - egy bátor képzettársítással a Leteszem a lantot című alkotást megidézve —, mivel a korábbi költészet teljesítménye révén a munkások „ellátták, ahogy a semmiből / falak emelkednek, és a gyárkémények mögötti / naplementék fényében fekete gyémántként / üzemelnek", a fordulat után viszont ez az orfikus teljesítmény puszta vágyként jelenik meg: „azt akartam / hallani, amit Kassák, amitől ketté hasadnak / a falak, de csak