Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 67. (2016)

2016 / 4. szám - SZEMLE - Konkoly Dániel: "A legnagyob költőt idézted" (Juhász Tibor: Ez nem az a környék)

„A legnagyobb költőt idézted” JUHÁSZ TIBOR: EZ NEM AZ A KÖRNYÉK Ez nem az a környék címmel jelent meg Juhász Tibor első kötete, amely egyben az Apokrif Könyvek sorozatnak is nyitó darabja. A legnagyobb költőt (természetesen József Attilát) idézted - mondhatjuk mi is a fiatal szerzőnek, hogy azzal a poétikai eljárással (szövegkölcsönzés) éljünk, amelyben Juhász versei sem szűkölködnek. A huszadik századi magyar lírai hagyománnyal teremtett erős kapcsolat értelmé­ben a kötet alkotásaiban olyan életművek szólamai csendülnek fel, mint József Attiláé, Kassák Lajosé vagy Szabó Lőrincé. Azonban Juhász sikerültebb versei nem­csak szövegszerű utalások szerint lépnek párbeszédbe az említett korpusszal, ha­nem egy ennél jóval nehezebb kihívásnak is eleget tesznek, vagyis a későmodern költészet „optikáját” is sikerrel alkalmazzák. Talán éppen ebben jelölhető ki a kö­tet legnagyobb erénye, amely szerzőnket kortársai tehetségesebbjei közé emeli. A kötet tematikája homogén, azonban az azt tagoló öt ciklus mindegyike egy­­egy specifikusabb viszony köré épül. Kiüresedő emberi kapcsolatokról, a széthullás különböző szintjein lévő lakónegyedekről olvashatunk, és az itt élő emberekről, akik azáltal tűnnek el, hogy kikülöníthetetlenné válnak környezetükből. „A nyomor orszá­gairól” „rajzol” „térképet” Juhász költészete a szó legszorosabb értelmében, mivel azt a „környéket”, amelyre a kötet címének deixise is utal, verseinek nyelve hozza létre („Ez húzódik egészen a vasúti felüljáróig, / melynek helyesírási hibásak a lábai”). A tematika mellett egyéb jellemzők is szegmentálják a kötetet, az egyes ciklu­sok ugyanis különböző énpozíciókat visznek színre. Az első egység (A város felé) legértékesebb, a hagyományt leginkább megszólító alkotásaiban az én csupán a személyragok szintjén érzékelhető, ahogy azt a kötetnyitó vers (A harangszót vár­ják) utolsó sorában olvashatjuk: „A tekintetek nem akadnak fenn­­ a megroggyant házak közötti / szemétdombokon, alig rebbenve / átsiklanak a félig földbevájt / autóroncsokon, a sárba fulladt utcák / tengerén, a telep mögötti völgyön, / dom­bokon, s egy messzi templom / csúcsára szegeződnek // A harangszót várják, gon­dolom.” Ráadásul az idézett vers „medializált tekintete” úgy közvetíti a látványt, mintha egy kamera pásztázná végig a tájat. Azonban ennek a látásmódnak a ko­molyabb lehetőségeit majd csak a kötet harmadik ciklusának alkotásai aknázzák ki. Mindenesetre a lírai én ugyanúgy nem operátora saját nyelvi valóságának (nem tudja, mire irányulnak a „tekintetek”, amelyekhez a szöveg nem rendel személye­ket), ahogy a későbbiekben szóba kerülő versek látásmódját sem egy referenciáli­­san megjeleníthető emberi tekintet perspektívája, hanem a nyelv szervezi. A ciklus egy másik alkotása (Ami nem hajlik) szintén József Attila-i versszervező elvekkel él, ugyanis a költemény saját variánsával lép párbeszédbe (amely bonyolult viszonyt ezúttal nincs mód részletesebben tárgyalni, de a kötetben megjelent verset bárki összevetheti az Ingatlanhirdetés című opusszal, amely az Apokrif folyóirat egyik felolvasóestjén hangzott el, és a legnépszerűbb videómegosztó oldalon könnyű­szerrel megtalálható). Célszerűbb ebben az esetben is úgy olvasni a variánsokat, ahogy Kulcsár Szabó Ernő ajánlja József Attila műképző elveit kommentálva, azaz

Next