Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 67. (2016)
2016 / 4. szám - SZEMLE - Konkoly Dániel: "A legnagyob költőt idézted" (Juhász Tibor: Ez nem az a környék)
„A legnagyobb költőt idézted” JUHÁSZ TIBOR: EZ NEM AZ A KÖRNYÉK Ez nem az a környék címmel jelent meg Juhász Tibor első kötete, amely egyben az Apokrif Könyvek sorozatnak is nyitó darabja. A legnagyobb költőt (természetesen József Attilát) idézted - mondhatjuk mi is a fiatal szerzőnek, hogy azzal a poétikai eljárással (szövegkölcsönzés) éljünk, amelyben Juhász versei sem szűkölködnek. A huszadik századi magyar lírai hagyománnyal teremtett erős kapcsolat értelmében a kötet alkotásaiban olyan életművek szólamai csendülnek fel, mint József Attiláé, Kassák Lajosé vagy Szabó Lőrincé. Azonban Juhász sikerültebb versei nemcsak szövegszerű utalások szerint lépnek párbeszédbe az említett korpusszal, hanem egy ennél jóval nehezebb kihívásnak is eleget tesznek, vagyis a későmodern költészet „optikáját” is sikerrel alkalmazzák. Talán éppen ebben jelölhető ki a kötet legnagyobb erénye, amely szerzőnket kortársai tehetségesebbjei közé emeli. A kötet tematikája homogén, azonban az azt tagoló öt ciklus mindegyike egyegy specifikusabb viszony köré épül. Kiüresedő emberi kapcsolatokról, a széthullás különböző szintjein lévő lakónegyedekről olvashatunk, és az itt élő emberekről, akik azáltal tűnnek el, hogy kikülöníthetetlenné válnak környezetükből. „A nyomor országairól” „rajzol” „térképet” Juhász költészete a szó legszorosabb értelmében, mivel azt a „környéket”, amelyre a kötet címének deixise is utal, verseinek nyelve hozza létre („Ez húzódik egészen a vasúti felüljáróig, / melynek helyesírási hibásak a lábai”). A tematika mellett egyéb jellemzők is szegmentálják a kötetet, az egyes ciklusok ugyanis különböző énpozíciókat visznek színre. Az első egység (A város felé) legértékesebb, a hagyományt leginkább megszólító alkotásaiban az én csupán a személyragok szintjén érzékelhető, ahogy azt a kötetnyitó vers (A harangszót várják) utolsó sorában olvashatjuk: „A tekintetek nem akadnak fenn a megroggyant házak közötti / szemétdombokon, alig rebbenve / átsiklanak a félig földbevájt / autóroncsokon, a sárba fulladt utcák / tengerén, a telep mögötti völgyön, / dombokon, s egy messzi templom / csúcsára szegeződnek // A harangszót várják, gondolom.” Ráadásul az idézett vers „medializált tekintete” úgy közvetíti a látványt, mintha egy kamera pásztázná végig a tájat. Azonban ennek a látásmódnak a komolyabb lehetőségeit majd csak a kötet harmadik ciklusának alkotásai aknázzák ki. Mindenesetre a lírai én ugyanúgy nem operátora saját nyelvi valóságának (nem tudja, mire irányulnak a „tekintetek”, amelyekhez a szöveg nem rendel személyeket), ahogy a későbbiekben szóba kerülő versek látásmódját sem egy referenciálisan megjeleníthető emberi tekintet perspektívája, hanem a nyelv szervezi. A ciklus egy másik alkotása (Ami nem hajlik) szintén József Attila-i versszervező elvekkel él, ugyanis a költemény saját variánsával lép párbeszédbe (amely bonyolult viszonyt ezúttal nincs mód részletesebben tárgyalni, de a kötetben megjelent verset bárki összevetheti az Ingatlanhirdetés című opusszal, amely az Apokrif folyóirat egyik felolvasóestjén hangzott el, és a legnépszerűbb videómegosztó oldalon könnyűszerrel megtalálható). Célszerűbb ebben az esetben is úgy olvasni a variánsokat, ahogy Kulcsár Szabó Ernő ajánlja József Attila műképző elveit kommentálva, azaz