Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 70. (2019)

2019 / 12. szám - Kustár György: "Nézvén nézzenek, de ne lássanak" (A morális igazság problémája Ottlik Géza Iskola a határon című művében)

mint „új, s inkább Újszövetségi műfaj’, ItK, 1998/1—2, 67-90.)­ Ezt úgy teszi, hogy a motívumokra és egy-egy keresztyén áthallású kifejezésre (pl. hajó, hal, csillag stb.), vagy bizonyos regénybeli szituá­ciókra (pl. Öttevényit elárulja Jaks Kálmán, mint ahogy Péter Jézust) koncentrálva kimutatja a keresz­tyén nyelvhasználat és szimbólumrendszer jelenlétét a szövegben. Elemzése azonban sokszor allegoré­­zisbe hajló morális állításokba torkollik (pl. „De ezek az egykor homályban tévelygő, megfélemlített emberek a kozmikus iskolai évek előrehaladtával már meg tudják védeni egymást és önmagukat, és a pokoli sötétség korszaka után már szomjasan isszák és nyelik magukba a tágra nyílt égbolt minden káprázatát és­­a földi létbe áramló végtelenség erejét­”). Úgy gondolom, hogy sokkal mélyebben rejlik a teológiai réteg, mégpedig a cselekmény szerkezetbe írva. 12. Karl Barth, Kirchliche Dogmatik 1/2, Zürich, 1938, 70. 13. Ez a „teljesen más” (­das Ganz Anders) már a vallásfilozófiának is meghatározó toposza ebben az időszakban. Lásd pl. Rudolf Otto (A szent, ford. Bendl Júlia, Osiris, Bp., 1997.) neo-kantiánus elem­zését. A XX. század elejének teológiai gondolkodásában különösen a „dialektika teológia nagy alakjai”, a rendszeres teológus Karl Barth és az újszövetséges Rudolph Bultmann és köre emelte be (újra) az is­teni „teljes idegenségének” gondolatát a teológiai gondolkodásba. 14. Kantzenbach, i. m., 198. Hasonlóan vélekedik Ravasz László is, akire egyébként Szegedy-Ma­­szák utal. Ravasz Lászlóhoz fűződik az egyház és állam szétválasztásának programja, és annak hangsú­lyozása, hogy az egyház törvényeinek semmi közük nincsen a világi törvényhozáshoz. Ennek teológiai alapja egyik, 1948-ban elhangzott igehirdetésében közérthető formában jelenik meg (A kiválasztás 1­06., Válogatott írások, Püski-Corvin, New York, 1988, 138.). Ott Isten szuverén, megfellebbezhetetlen kiválasztásának csúcsaként beszél Krisztus inkarnációjáról, melyet emberi vélekedés vagy szándék nem befolyásol. Barth szintén világos: „Aber nun müssen wir präcizieren. Es ist der Mensch Jesus, dem nach dem Neuen Testament­­ angenommen sein Zeugnis sei wahr, weil in seinem Gegenstand gegründet, ihm entsprechend und durch ihn selbst bestätigt­­ diese Hoheit eignet. [...] Das er das ist, das kann eben nur, indem er sich selbst offenbart, das kann nur durch seinen Heiligen Geist erkannt werden. (Karl Barth, Kirchliche Dogmatik, IV/1, 1953, 178.) Vagyis Jézus nem megismerhető, csak amennyiben önmagát kijelenti, és csakis úgy, hogy ő maga érteti meg magát. Ez azonban nem történeti kijelentés (KD 1/2, 70-71.), hanem csoda, az isteni cselekvés betörése a csodától mentes emberi világba, azaz „teljesen más”. Jézus idegen, szemben áll a tanítványokkal és az egész kozmosszal (KD IV/1, 246-247.) 15- Itt használjuk Hayden White narratív történelemről alkotott elképzelését, éppen azért, hogy a barthi teológia történeti megértéssel szembeni kritikája és a szövegbeli narráció ok-okozati és időbeli­séget reprezentáló sémája között kapcsolatot tudjunk létesíteni. White hívja fel a figyelmet minden tör­téneti narráció poétikus természetére. Lásd Hayden White, Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, John Hopkins University Press, Baltimore, 1973. 16. Heinz Zahmt idézi Barthot, sajnos a hivatkozott hely megjelölése nélkül (Heinz Zähmt, Az isten­kérdés, Protestáns teológia a XX. században, ford. Ablonczy László, Szabó Csaba, Lux, Bp., 1997, 28-29.). 17. Uo. 18. KD IV/1, 176. 19. Heinz Zahm­t megemlíti Tillich kritikáját, mely szerint Barth dialektikája valójában nem is dia­lektikus, mivel bár elviszi a dialektikát önmaga megsemmisüléséig, „maga az önmegsemmisítésnek ez a végtelen sora nem ér véget, nem semmisül meg.” (i. m., 27.) Isten és ember találkozása a szubjektum tagadásának aktusával egyenlő - ez azonban még várat magára. 20. Erre egyébiránt Korda Eszter is felhívja a figyelmet (Ottlik és Rembrandt, Rembrandt és Ottlik, Alföld, 2002/7, 97.). 21. Vö. Kulcsár Szabó Ernő, A regényt fikció három modellje , Vő., Műalkotás - szöveg - hatás, Magvető, Bp., 1987, 238. 22. Úgy látom, a pszichoanalitikus olvasattól a mű is távolságot tart, azáltal, hogy többszörös köz­vetítettség révén beszél M. indulatairól. Másfelől M. elzárásának története is mellőzi a morális indoklást: „nem szándékosan csinálta, amiért becsukták, de nem is bánta meg.” (II/16. 209.) 23. Az apodiktikus rendelkezés a kazuisztikussal szemben nem tartalmaz szankciókra és érvénybe lépésre vonatkozó kitételeket, pusztán Isten akaratának konkrét és abszolút kinyilvánításaként és köve­teléseként áll. Lásd: Biblikus teológiai szótár, szerk. Jean Duplacy, Augustin George, Pierre Gelot, Jacques Guillet, Marc-Francois Lacan, Róma, 1974, 1349. 24. Vö. III/9, 299.

Next