Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 71. (2020)

2020 / 4. szám - Szépirodalom - Géczi János: Hazugságok (novella)

SZÉP­IRODALOM doklásként mindig kiegészítem valamivel az igazságot, aztán utólag jövök rá, hogy a valóság ezáltal valószerűtlenné változik. S ha valakiről mesélek, biztosan előfordul olyan mellékesnek tűnő megjegyzésem, amely rossz színben tünteti fel, és mindennek mondható, csak igaznak nem. Olykor pap­a megkérdezi, hogy mennyire bízom meg a saját értékítéletemben, helyzetértékelésemben, és mennyire állok biztonságosan a valóság talaján, de a kérdései mögött húzódó figyelmeztetéseket nem veszem észre. Jerma legyint, állítása szerint író, rosszabb esetben politikus lesz belőlem, s a megjegyzéséből inkább fantáziáim gazdagságának dicséretét érzem ki, majd csak utólag a megszégyenítés szándékát. Aztán, hogy korrigáljam a helyzeteket, újabb és újabb ténykörülményekkel állok elő, amelyek szövevénye ismét csak gúzsba köt és - magam előtt bizonyosan - ellehetetlenít. A kis Verne, állítja papka, ha az ismerősei hosszasan beszélnek velem, élénk a képzelete, amúgy jó gyerek. Ha egy szárcsát lát felrepülni a mocsárból, az biztosan rózsaszín tollú flamingóként fog visszaereszkedni a sekély vízre. De hogy a hazugságaim kézen fogva járnának a bűnnel, azt nem hiszem. S ott volt a szlovéniai panzió, Bled fölött, ahonnan egy különös felvonóval emelke­dünk fel a szelek sziklájára, de hogy miért voltunk ott három napig, azt sosem tudom meg papkától, ahol egyedül lakok egy szobát, saját WC-m van és saját muskátlis erkélyem, amelyről sehová sem lehet nézni, mert akkora farakás húzódik előtte, amely lehetetlenné tesz bármiféle kilátást. Az erkélyen egyetlen éjszaka elszívok fél doboz cigarettát, s ugyan a csikkeket lehúzom a WC-n, de természetüknél fogva a vízörvényben nem merülnek el, s másnapra bűz járja át a szobámat. Magából kikelve ordít a panzió tulajdonosa, hogy Szlovéniában tilos a szálláshelyen dohányozni, s én csak azt hajtom megállás nélkül, hogy nem dohányoztam a szobában. Idővel hatalmassá gyarapodik a lista, s olyan asszonyokat és férfiakat is is­merőseimnek mondok, akikkel életemben nem találkozom, olyan helyeken járok, amelyekre sosem jutok el, olyan csokoládégyűjteményem lesz, amelynek darabjait sosem ízlelem, szkanderbajnokság győztese leszek, és megmászom azt a hegyormot a Kaukázusban, amelyen Sziszüphosz görgeti a kövét s Prométheusz retteg a máját szüntelen marcangoló saskeselyűtől. Minden együtt található végül, ami nyomorú­ságos és szép. S talán tökéletes is. Persze mindezt nem sokáig hihetem. Kari az egyetlen, aki ért. Arra kér, ha elegendően sok az időnk, és nem tudjuk értelmesen kitölteni, hogy hazudjunk egymásnak. Hazudunk, teljes szívünkkel és oda­adással. Hosszú órákat töltünk így egymással, a legkülönbözőbb témákról beszélve, néha fűszálat rágicsálva, néha magvakat, én a hazugság nagyáriáját adom elő, ő pedig nyitott szájjal lélegez és áhítattal figyel. Amikor ő következik, igyekszem nem észrevenni az átlászó dolgait, de miután személyes vallomássá kerekedik ki a története, fönntartásaimat föladva elhiszem minden szavát. Kari leginkább a könyvekről beszél, amelyekbe saját fejezeteket illeszt, tudom, hiszen magam nem egyet olvasok azok közül, egzotikus állatokat varázsol a szemem elé, hogy lássam az orrszarvút, amelynek a hátán tülök nő, vagy a skorpiót, aki a halálba szerelmeskedi magát. Kari, ha kifullad, egy fadarabbal piszkálgatja a körmét, sandán figyeli a reakcióimat, és keresztkérdéseket tesz fel, hogy kiderül-e számomra, hol és mikor lódít. Kari pompás barát. Mondom neki, hogy Jerma, papka szeretője, ha rajtakap a hazugságon, leíróz, s az íróság közönséges formája számomra nem egyéb, mint a megszégyenítés egyik vállfaja.

Next