Alkotmány, 1898. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1898-02-01 / 27. szám

1898.február 1. Id­őTllAnT­­ lőtt az állami egyéb terhek viselése által azok már úgy igénybe vannak véve, hogy a közegészség, ügyre a leg­csekélyebb áldozatokat sem hozhatják meg. A baj okát tehát abban látom, hogy az 1876 : XIV. t.-c. megalkotása óta soha végre­­hajtva nem volt. A t. miniszter úr a múlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával kinyilatkoztatta, hogy ezen törvényt megváltoztatni nincsen szándékában. Én értem a belügyminiszter úrnak idegenkedését e törvény megváltoztatásától, mert igen jól tudja, hogy ezt csak úgy lehetne keresztülvinni, hogy a megterheltetés az állam és a községek között meg­­oszlanék, mert e nélkül hiábavaló minden törekvés arra, hogy csak némi javulást is érhessünk el. Csakhogy a modern intézmények már annyira igénybe veszik az állam összes anyagi erejét, hogy a rendes évi költségvetésből törlik és be­szüntetik még azt a parányi áldozatot is, melyet közegészségügyi célokra eddig felvettek. Így pél­dául az állami anyakönyvvezetés 103 ezer forint a csendőrség tételénél 300.000 írt kiadási többlet szerepel, míg a járványok elfojtására, a­melynél két évi költségvetés tételei szerint eddig 85 ezer forintot költöttünk, a múlt évi költségvetésben már csak 25 ezer forint volt felvéve, az idén pedig már 15 ezer írjra van redukálva, és­pedig akkor, mikor a miniszteri jelentés is azt bizonyítja, hogy a heveny fertőző betegek száma nemhogy apadt volna, hanem mindinkább nagyobb mérveket öltött és a betegségek mind nagyobb pusztításokat visz­nek véghez. T. Ház! A községek a rájok nehezedő anyagi teher következtében mind szőkébb körre kénytelenek szorítani a közegészségügy istápolását, így válik a közegészségügy mindinkább alsóbb rendű­ kérdéssé, mikor pedig annak elsőnek kellene lennie. Mert a közegészségügy érdeke összejátszik az ország anyagi, erkölcsi és szellemi felvirágoz­­tatásával, tehát oly fontos tényezőkkel van össze­forrva, hogy azok elhanyagolása a nemzeti fejlődés minden ágazatára bénítólag hat. Hogy a közegészségügy nemzetgazdasági szempontból is milyen fontos tényező, arra nézve legyen szabad egy példára reámutatnom. Nem­régiben volt, mikor a t. Ház fog­lalkozott a kereskedelmi miniszter úrnak egyik javaslatával, amelynek értelme az volt, hogy a máramaros-sziget kőrösmezei vasút építése alkal­mával felmerült vis maior­­ alapján a vállalkozók 2 millió forintnyi kárpótlást kértek. Hát t. Ház, nem mondom, hogy a járvány kikerülhető lett volna, hanem azt egész határozottsággal állíthatom, hogy ha közegészségügyi törvényünk nemcsak külső­leg s formailag volna keresztülvive és a mocsaraknak, posványoknak lecsapolása iránt az intézkedések nem akkor tétetnének meg, mikor a baj a nyakunkon van, s akkor is a költségek előteremtésére nem folynának a megye és a belügyminiszter között diplomáciai tárgyalá­sok az utolsó percekben is, mikor a késedelmezés óriási veszélyt rejt magában ; tehát mondom t. Hát, ha közegészségügyi törvényünk nemcsak külsőleg, hanem valóságban is végre volna hajtva és ez a kérdés állandó gondozásban részesülne, akkor a veszély sem lett volna oly nagy és nem szenvedtünk volna sem anyagilag, sem ember élet­ben oly károsodást. (ügy van ! Úgy van ! a bal­oldalon.) T. Ház ! Jelen felszólalásom keretében ter­mészetes, hogy a közegészségügy minden ágaza­tára ki nem terjeszkedhetem­ s igy feladatomul csak azt ismerhetem, hogy egyik vagy másik fontosabb körülményre ráutaljak s igy a közegész­­ségügyünk terén mutatkozó visszás helyzetet fel­tüntessem. Az 1876. XIV. t. c. egyik főalkotása a körorvosi intézmény s összes közegészségügyünk ezen bázisra van fektetve. Ezen intézmény azonban szervezetében fogyatékosnak, működésében pedig eredménytelennek mondható, mert részben a nagy kiterjedésű körök, részben pedig közlekedési ne­hézségek a körorvos eredményes működésének el­­háríthatatlan akadályul szolgálnak. Ezt csak ak­ként lehetn­e kikerülnünk, ha a köröket kisebbíte­nénk ; ennek azonban azon nehézség áll útjában, hogy ezáltal a községeknek teherviselése emelked­nék egyfelől, másfelől pedig nincs biztosítva, hogy az ily megszaporodott körök rész­ére megfelvő számú körorvost kapni lehessen. Ezt annyival is inkább állítjuk, mert a belügyminiszteri jelentés szerint 178 körorvosi állás van ez időszerűnt be­töltetlen. A t. belügyminiszter úr ezt azzal.­ indo­kolja meg, hogy ezek az ország legszegényebb vidékein vannak s igy a körorvos megélhetésének egyéb tényezői is hiányoznak egyfelől, más oldal­ról pedig, hogy igen csekély orvosi javadalom van ezen körorvosi állásokkal egybekötve. Én ebben tökéletesen egyetértek a t. miniszter úrral, de abban már nem adok neki igazat, amidőn azt mondja, hogy ezen hiányon csak a törvény­­hatóságok segíthetnének, mert a törvényhatósági határozatok ellen, miket a körorvosok fizetése tekin­tetében hoznak, felebbezésnek helye nincs. Igen jól tudja a t, miniszter úr, sokkal jobban, mint én, hogy azon körülmény, hogy azon körök a magasabb fizetéssel járó terhet akkor sem volnának képesek elviselni, hogyha a fellbbezési fórum, tehát a rendelkezés mindjárt magához a belügy­miniszter úr hatásköréhez tartoznék is. Épen úgy nem osztom a t. belügyminiszter úr azon nézetét sem, hogy ezen a hiányon csakis a községek rendezése alkalmával lehetne segíteni. Ezen nyilatkozat előreveti árnyékát annak, hogy a községek rendezése alkalmával a körorvosi intéz­mény javítása a községek nagyobb megterhelteté­­sével fog járni. De t. Ház, feltéve, hogy máskép lesz ezen a bajon segítve, még akkor sem lehetne a t. miniszter úrral egyetértenem, mert azon erős meggyőződésben vagyok, hogy közegészségügyünk jól felfogott érdekében elodázhatatlanul szükséges, hogy ezen körorvosi állások minél előbb betöltve legyenek. Addig is, amíg a rendezésnek egyéb módja be nem következik, ezen a bajon csak úgy lehetne segíteni, ha ezeknek az orvosoknak a fizetése 800, sőt a szükséghez képest 1000 forintra is fel­emeltetnék és az így támadt szükségletet az állam­­kincstár fedezze, amire —­ s ezt az igen t. állam­titkár úrnak jegyzem meg — az 1876-iki köz­egészségügyi törvény 8. és 9. §-a az állam­kincstárt kötelezi is. T. Ház! Ez alkalomból nem lesz érdektelen felemlítenem azt a körülményt, hogy egyes körök­től, dacára, hogy azok orvossal ellátva nincsenek, az orvosoknak díjazásai a megyék által felvételez­tetek, a­melyek azután közegészségügyi célokra fordíttatnak ugyan, de nem specializer az illető köröknek közegészségügyi céljaira. Így aztán a legszegényebb vidékek oly terhek viselésével jut­­tatnak, a­melylyel szemben viszonszolgáltatást nem nyernek. Ezt a legnagyobb igazságtalanságnak tar­tom és kérem a belügyminiszter urat, hogy ezen álláspontoknak mentői előbb végét szakítani vá­k­­­óztassék. T. Ház! Közegészségügyünk mai hiányos szervezete miatt az orvosi állás is válságos hely­zetbe kerül, egyrészt a mindinkább szaporodó be­­tegsegélyző egyesületek folytán, másrészt azon kö­rülmény következtében, hogy a hivatalos orvosnak a magánpraxison kívül meg van engedve, hogy egyéb megbízásokat is elfogadjon, pl. uradalmi vasúti, törvényszéki, börtöni, betegsegélyző egye­sületi, biztosító társulati orvosok is lehetnek. A hivatalos orvos összeköttetésénél fogva is ezen ál­lásokat sokkal könyebben megszerezheti és így mondhatjuk, hogy ezen javadalmaknak legnagyobb része közöttük oszlik meg. A magánorvos csupán a magángyakorlatokra van utalva, s itt a hivatalos orvossal szemben ismét bizonyos hátrányban van, mert a közönség a hivatalos orvos iránt hivatalá­ból kifolyólag is nagyobb bizalommal viseltetik, így aztán a magánorvos kénytelen megélhetési szempontból egyéb kereseti forrás után is nézni, a mi közegészségügyünknek csak hátrányára szol­gál. Más oldalról a hivatalos orvos épen az általam említett megbízások következtében úgy igénybe van véve, hogy állásával járó kötelességének csak részben felelhet meg. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy nem volna megengedhető, hogy a hivatalos orvos a magángyakorlaton kívül még egyéb oly megbízá­sokat is elfogadhasson, a­melyeknek követ­kezménye más nem lehet, mint állásával járó köte­lességének elhanyagolása. Nagyon természetes, hogy ez maga után vonná a tiszti orvosok fizeté­sének rendezését is, mert e nélkül igazságosan el nem járhatnánk, de ha a rendezés bekövetkezik, aminek be kell következni, mert közegészségügyünk­nek nem fél, hanem egész emberre van szüksége, aki munkásságát egészen a közegészségügynek szenteli és csak így várhatjuk, hogy a közegész­ségügy elhanyagolt állapotán javulás álljon be, akkor azon jövedelmeknek, melyek most a hivatalos orvos­i közt oszlanak meg, egy része a magán­orvosok kezébe kerül és véget fog érni azon nem helyeselhető eljárás, hogy az orvosoknak a közsé­gekben való letelepedésénél nincsen meg a kellő arány. A közegészségügy állapotáról szóló jelentés számára adatokat szolgáltat a gümőkóros betegsé­gek szaporodása és az ezek folytán előfordult ha­­­lálesetekről. E baj összefügg az ország elszegé­nyedésével. E bajon nem csupán célszerű, köz­egészségügyi intézkedésekkel, hanem gazdasági helyzetünk jobbra fordultával lehet segíteni. Mert különösen a szegényebb osztálynál a családfentar­­tás nehéz gondjai következtében a gyermekektől a szükséges gondozást, sőt részben még az érelmet is elvonják, aminek folytán a gyermek nem képes úgy fejlődni, amint azt a természet törvényei meg­kívánják. Ebben leli magyarázatát azután a nagy gyermekhalandóság, mert az ilyen gyermekek nagy fogékonysággal bírnak mindenféle betegségek iránt és rájuk nézve olyan bajok is végzetesekké válnak, amelyek rendes körülmények között veszélyt nem okoznak. E bajok kutforrása is épen ebben rejlik, mert a­ki keresztül is gázol gyermekévein az éret­­fentartáshoz szükséges munkát már csak nagy meg­erőltetéssel végezheti; erőtlenné vált szervezet azután a megerőltető munkát nem bírja és bekö­vetkezik a pusztulás. E baj szanálása különös gondot igényel, mert itt nem momentán fellépő és elmúló bajról van szó, hanem olyanról, amely nemzedékről nem­zedékre átvitetik, itt az őserő pusztulásáról van szó, amely nemzetünknek ezredéves fennállását biztosította, múltúnknak annyi dicsőséget és fényt szerzett. A nemzeti lét f­enmaradásának egyik bázisát képezi ez, már a spártaiaknál látjuk, hogy ők erősségüket ebben találták és azokat a gyer­mekeket, melyek nem voltak életképesek, elem­ez­­tették. Ők ezt tették az akkori kor felfogása sze­rint; nekünk is cselekednünk kell a XIX. század szelleme szerint, de szókéval egy cél, egy érdek elérése szempontjából. A miniszter úr ezen a fontos kérdést egyene­sen a társadalomra bízza. A kérdés ilyen alakban úgy tűnik fel, mintha a társadalom még nem teljesí­tette volna a kötelességét kellő mértékben. Pedig az árvaházak, a­melyek a gyermekeket megmentik az elzülléstől, a gyermekeknek ruházattal való ellátása, mely megvédi őket a fagytól és erkölcstelenségtől, azonkívül azon jótékonysági egyletek, a­melyek élelmet adnak a betegeknek, megmentve őket­ az éhenhalástól, mind a társadalom által létesítettek, 26.000 elmebeteg és hülye közül csak 6000 nyer az államnál gondozást, 18.000 vak részére egy intézetünk van, 82 árvaházat tart fenn a társa­dalom 3000 árvával, 12.000 süketnéma részére csak 6 intézetünk van. Azonkívül ott vannak a gyógyu­latlan betegek ezer­számra, a­melyek a szabályzatok értelmében kórházakban nem találnak elhelyezést és úgyszólván az utcára vannak dobva, mindenkinek nemcsak szánalmát keltve fel, hanem egyúttal mindenkiben borzalmat is ébresztve, (ügy van­­ balfelől.) De nemcsak ezeket a teendőket, hanem azon­kívül száz és száz más teendőt is végez a társa­dalom és mondhatjuk, hogy kivette részét oly mértékben, hogy tőle többet már nem kívánhatunk, különösen a mai viszonyok között, mikor a társa­dalomnak épen azon osztálya, mely a közhasznú céloknak előmozdítója volt, nehéz gazdasági viszo­nyaink következtében maga is válságos helyzetbe került és maga is segélyre szorult. De azonkívül a fényűzés, a­melynek épen az állam a zászló­vi­vője, a családi élet f­entartását is megnehezítette. Ilyen fontos érdekeket, ily bizonytalanság­nak fel nem áldozhatunk. Az ez elleni védekezés nézetem szerint az állam feladatai közé tartozik, melyet azután a társadalom is támogat. És itt legyen szabad egy érdekes összehason­lítást tennem. A t. belügyminiszter úr kollegája a t. földmivelésügyi miniszter úr az állategészség­ügyet és mezőgazdaságunkat hasonlóan fenyegető bajok ellenében már milliónál többen áldozott, sőt 150 ezer fit van az idei költségvetésben is erre a célra fölvéve. Hát miért nem utalta a földművelés­­ügyi miniszter úr ennek a bajnak orvoslását a tár­sadalom, az illetékes gazdaközönségnek a teendői közé ? Nem utalta azért, mert igen jól tudta, hogy ezen fontos mezőgazdasági és nemzeti anyagi érdek csak úgy védhető meg sikerrel, ha a teendőket az állami feladatok hatáskörébe utalja. (Helyeslés a baloldalon.) Ezzel szemben a t. miniszter úr jelentésében így szól . ..E veszedelemnek csupán a legkiter­jedtebb társadalmi tevékenység és áldozatkészség emelhet gátat. A központi kormányzatnak már csupán a feladat sokoldalúságánál és kiterjedtsé­génél fogva is nagy részben a társadalmi tevé­kenység minden irányú támogatása lehet feladata.“ Ehhez nem kell kommemár. Az anyagi érdek így emelkedik az emberiség szempontja fölé a t. libe­ralizmus s a magyar civilizáció dicsőségére. Ugyan­ezért, t. Ház, mert feltéve azt, hogy egy szanato- 3.

Next