Alkotmány, 1898. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1898-02-01 / 27. szám
1898.február 1. IdőTllAnT lőtt az állami egyéb terhek viselése által azok már úgy igénybe vannak véve, hogy a közegészség, ügyre a legcsekélyebb áldozatokat sem hozhatják meg. A baj okát tehát abban látom, hogy az 1876 : XIV. t.-c. megalkotása óta soha végrehajtva nem volt. A t. miniszter úr a múlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával kinyilatkoztatta, hogy ezen törvényt megváltoztatni nincsen szándékában. Én értem a belügyminiszter úrnak idegenkedését e törvény megváltoztatásától, mert igen jól tudja, hogy ezt csak úgy lehetne keresztülvinni, hogy a megterheltetés az állam és a községek között megoszlanék, mert e nélkül hiábavaló minden törekvés arra, hogy csak némi javulást is érhessünk el. Csakhogy a modern intézmények már annyira igénybe veszik az állam összes anyagi erejét, hogy a rendes évi költségvetésből törlik és beszüntetik még azt a parányi áldozatot is, melyet közegészségügyi célokra eddig felvettek. Így például az állami anyakönyvvezetés 103 ezer forint a csendőrség tételénél 300.000 írt kiadási többlet szerepel, míg a járványok elfojtására, amelynél két évi költségvetés tételei szerint eddig 85 ezer forintot költöttünk, a múlt évi költségvetésben már csak 25 ezer forint volt felvéve, az idén pedig már 15 ezer írjra van redukálva, éspedig akkor, mikor a miniszteri jelentés is azt bizonyítja, hogy a heveny fertőző betegek száma nemhogy apadt volna, hanem mindinkább nagyobb mérveket öltött és a betegségek mind nagyobb pusztításokat visznek véghez. T. Ház! A községek a rájok nehezedő anyagi teher következtében mind szőkébb körre kénytelenek szorítani a közegészségügy istápolását, így válik a közegészségügy mindinkább alsóbb rendű kérdéssé, mikor pedig annak elsőnek kellene lennie. Mert a közegészségügy érdeke összejátszik az ország anyagi, erkölcsi és szellemi felvirágoztatásával, tehát oly fontos tényezőkkel van összeforrva, hogy azok elhanyagolása a nemzeti fejlődés minden ágazatára bénítólag hat. Hogy a közegészségügy nemzetgazdasági szempontból is milyen fontos tényező, arra nézve legyen szabad egy példára reámutatnom. Nemrégiben volt, mikor a t. Ház foglalkozott a kereskedelmi miniszter úrnak egyik javaslatával, amelynek értelme az volt, hogy a máramaros-sziget kőrösmezei vasút építése alkalmával felmerült vis maior alapján a vállalkozók 2 millió forintnyi kárpótlást kértek. Hát t. Ház, nem mondom, hogy a járvány kikerülhető lett volna, hanem azt egész határozottsággal állíthatom, hogy ha közegészségügyi törvényünk nemcsak külsőleg s formailag volna keresztülvive és a mocsaraknak, posványoknak lecsapolása iránt az intézkedések nem akkor tétetnének meg, mikor a baj a nyakunkon van, s akkor is a költségek előteremtésére nem folynának a megye és a belügyminiszter között diplomáciai tárgyalások az utolsó percekben is, mikor a késedelmezés óriási veszélyt rejt magában ; tehát mondom t. Hát, ha közegészségügyi törvényünk nemcsak külsőleg, hanem valóságban is végre volna hajtva és ez a kérdés állandó gondozásban részesülne, akkor a veszély sem lett volna oly nagy és nem szenvedtünk volna sem anyagilag, sem ember életben oly károsodást. (ügy van ! Úgy van ! a baloldalon.) T. Ház ! Jelen felszólalásom keretében természetes, hogy a közegészségügy minden ágazatára ki nem terjeszkedhetem s igy feladatomul csak azt ismerhetem, hogy egyik vagy másik fontosabb körülményre ráutaljak s igy a közegészségügyünk terén mutatkozó visszás helyzetet feltüntessem. Az 1876. XIV. t. c. egyik főalkotása a körorvosi intézmény s összes közegészségügyünk ezen bázisra van fektetve. Ezen intézmény azonban szervezetében fogyatékosnak, működésében pedig eredménytelennek mondható, mert részben a nagy kiterjedésű körök, részben pedig közlekedési nehézségek a körorvos eredményes működésének elháríthatatlan akadályul szolgálnak. Ezt csak akként lehetne kikerülnünk, ha a köröket kisebbítenénk ; ennek azonban azon nehézség áll útjában, hogy ezáltal a községeknek teherviselése emelkednék egyfelől, másfelől pedig nincs biztosítva, hogy az ily megszaporodott körök részére megfelvő számú körorvost kapni lehessen. Ezt annyival is inkább állítjuk, mert a belügyminiszteri jelentés szerint 178 körorvosi állás van ez időszerűnt betöltetlen. A t. belügyminiszter úr ezt azzal. indokolja meg, hogy ezek az ország legszegényebb vidékein vannak s igy a körorvos megélhetésének egyéb tényezői is hiányoznak egyfelől, más oldalról pedig, hogy igen csekély orvosi javadalom van ezen körorvosi állásokkal egybekötve. Én ebben tökéletesen egyetértek a t. miniszter úrral, de abban már nem adok neki igazat, amidőn azt mondja, hogy ezen hiányon csak a törvényhatóságok segíthetnének, mert a törvényhatósági határozatok ellen, miket a körorvosok fizetése tekintetében hoznak, felebbezésnek helye nincs. Igen jól tudja a t, miniszter úr, sokkal jobban, mint én, hogy azon körülmény, hogy azon körök a magasabb fizetéssel járó terhet akkor sem volnának képesek elviselni, hogyha a fellbbezési fórum, tehát a rendelkezés mindjárt magához a belügyminiszter úr hatásköréhez tartoznék is. Épen úgy nem osztom a t. belügyminiszter úr azon nézetét sem, hogy ezen a hiányon csakis a községek rendezése alkalmával lehetne segíteni. Ezen nyilatkozat előreveti árnyékát annak, hogy a községek rendezése alkalmával a körorvosi intézmény javítása a községek nagyobb megterheltetésével fog járni. De t. Ház, feltéve, hogy máskép lesz ezen a bajon segítve, még akkor sem lehetne a t. miniszter úrral egyetértenem, mert azon erős meggyőződésben vagyok, hogy közegészségügyünk jól felfogott érdekében elodázhatatlanul szükséges, hogy ezen körorvosi állások minél előbb betöltve legyenek. Addig is, amíg a rendezésnek egyéb módja be nem következik, ezen a bajon csak úgy lehetne segíteni, ha ezeknek az orvosoknak a fizetése 800, sőt a szükséghez képest 1000 forintra is felemeltetnék és az így támadt szükségletet az államkincstár fedezze, amire — s ezt az igen t. államtitkár úrnak jegyzem meg — az 1876-iki közegészségügyi törvény 8. és 9. §-a az államkincstárt kötelezi is. T. Ház! Ez alkalomból nem lesz érdektelen felemlítenem azt a körülményt, hogy egyes köröktől, dacára, hogy azok orvossal ellátva nincsenek, az orvosoknak díjazásai a megyék által felvételeztetek, amelyek azután közegészségügyi célokra fordíttatnak ugyan, de nem specializer az illető köröknek közegészségügyi céljaira. Így aztán a legszegényebb vidékek oly terhek viselésével juttatnak, amelylyel szemben viszonszolgáltatást nem nyernek. Ezt a legnagyobb igazságtalanságnak tartom és kérem a belügyminiszter urat, hogy ezen álláspontoknak mentői előbb végét szakítani vákóztassék. T. Ház! Közegészségügyünk mai hiányos szervezete miatt az orvosi állás is válságos helyzetbe kerül, egyrészt a mindinkább szaporodó betegsegélyző egyesületek folytán, másrészt azon körülmény következtében, hogy a hivatalos orvosnak a magánpraxison kívül meg van engedve, hogy egyéb megbízásokat is elfogadjon, pl. uradalmi vasúti, törvényszéki, börtöni, betegsegélyző egyesületi, biztosító társulati orvosok is lehetnek. A hivatalos orvos összeköttetésénél fogva is ezen állásokat sokkal könyebben megszerezheti és így mondhatjuk, hogy ezen javadalmaknak legnagyobb része közöttük oszlik meg. A magánorvos csupán a magángyakorlatokra van utalva, s itt a hivatalos orvossal szemben ismét bizonyos hátrányban van, mert a közönség a hivatalos orvos iránt hivatalából kifolyólag is nagyobb bizalommal viseltetik, így aztán a magánorvos kénytelen megélhetési szempontból egyéb kereseti forrás után is nézni, a mi közegészségügyünknek csak hátrányára szolgál. Más oldalról a hivatalos orvos épen az általam említett megbízások következtében úgy igénybe van véve, hogy állásával járó kötelességének csak részben felelhet meg. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy nem volna megengedhető, hogy a hivatalos orvos a magángyakorlaton kívül még egyéb oly megbízásokat is elfogadhasson, amelyeknek következménye más nem lehet, mint állásával járó kötelességének elhanyagolása. Nagyon természetes, hogy ez maga után vonná a tiszti orvosok fizetésének rendezését is, mert e nélkül igazságosan el nem járhatnánk, de ha a rendezés bekövetkezik, aminek be kell következni, mert közegészségügyünknek nem fél, hanem egész emberre van szüksége, aki munkásságát egészen a közegészségügynek szenteli és csak így várhatjuk, hogy a közegészségügy elhanyagolt állapotán javulás álljon be, akkor azon jövedelmeknek, melyek most a hivatalos orvosi közt oszlanak meg, egy része a magánorvosok kezébe kerül és véget fog érni azon nem helyeselhető eljárás, hogy az orvosoknak a községekben való letelepedésénél nincsen meg a kellő arány. A közegészségügy állapotáról szóló jelentés számára adatokat szolgáltat a gümőkóros betegségek szaporodása és az ezek folytán előfordult halálesetekről. E baj összefügg az ország elszegényedésével. E bajon nem csupán célszerű, közegészségügyi intézkedésekkel, hanem gazdasági helyzetünk jobbra fordultával lehet segíteni. Mert különösen a szegényebb osztálynál a családfentartás nehéz gondjai következtében a gyermekektől a szükséges gondozást, sőt részben még az érelmet is elvonják, aminek folytán a gyermek nem képes úgy fejlődni, amint azt a természet törvényei megkívánják. Ebben leli magyarázatát azután a nagy gyermekhalandóság, mert az ilyen gyermekek nagy fogékonysággal bírnak mindenféle betegségek iránt és rájuk nézve olyan bajok is végzetesekké válnak, amelyek rendes körülmények között veszélyt nem okoznak. E bajok kutforrása is épen ebben rejlik, mert aki keresztül is gázol gyermekévein az éretfentartáshoz szükséges munkát már csak nagy megerőltetéssel végezheti; erőtlenné vált szervezet azután a megerőltető munkát nem bírja és bekövetkezik a pusztulás. E baj szanálása különös gondot igényel, mert itt nem momentán fellépő és elmúló bajról van szó, hanem olyanról, amely nemzedékről nemzedékre átvitetik, itt az őserő pusztulásáról van szó, amely nemzetünknek ezredéves fennállását biztosította, múltúnknak annyi dicsőséget és fényt szerzett. A nemzeti lét fenmaradásának egyik bázisát képezi ez, már a spártaiaknál látjuk, hogy ők erősségüket ebben találták és azokat a gyermekeket, melyek nem voltak életképesek, elemeztették. Ők ezt tették az akkori kor felfogása szerint; nekünk is cselekednünk kell a XIX. század szelleme szerint, de szókéval egy cél, egy érdek elérése szempontjából. A miniszter úr ezen a fontos kérdést egyenesen a társadalomra bízza. A kérdés ilyen alakban úgy tűnik fel, mintha a társadalom még nem teljesítette volna a kötelességét kellő mértékben. Pedig az árvaházak, amelyek a gyermekeket megmentik az elzülléstől, a gyermekeknek ruházattal való ellátása, mely megvédi őket a fagytól és erkölcstelenségtől, azonkívül azon jótékonysági egyletek, amelyek élelmet adnak a betegeknek, megmentve őket az éhenhalástól, mind a társadalom által létesítettek, 26.000 elmebeteg és hülye közül csak 6000 nyer az államnál gondozást, 18.000 vak részére egy intézetünk van, 82 árvaházat tart fenn a társadalom 3000 árvával, 12.000 süketnéma részére csak 6 intézetünk van. Azonkívül ott vannak a gyógyulatlan betegek ezerszámra, amelyek a szabályzatok értelmében kórházakban nem találnak elhelyezést és úgyszólván az utcára vannak dobva, mindenkinek nemcsak szánalmát keltve fel, hanem egyúttal mindenkiben borzalmat is ébresztve, (ügy van balfelől.) De nemcsak ezeket a teendőket, hanem azonkívül száz és száz más teendőt is végez a társadalom és mondhatjuk, hogy kivette részét oly mértékben, hogy tőle többet már nem kívánhatunk, különösen a mai viszonyok között, mikor a társadalomnak épen azon osztálya, mely a közhasznú céloknak előmozdítója volt, nehéz gazdasági viszonyaink következtében maga is válságos helyzetbe került és maga is segélyre szorult. De azonkívül a fényűzés, amelynek épen az állam a zászlóvivője, a családi élet fentartását is megnehezítette. Ilyen fontos érdekeket, ily bizonytalanságnak fel nem áldozhatunk. Az ez elleni védekezés nézetem szerint az állam feladatai közé tartozik, melyet azután a társadalom is támogat. És itt legyen szabad egy érdekes összehasonlítást tennem. A t. belügyminiszter úr kollegája a t. földmivelésügyi miniszter úr az állategészségügyet és mezőgazdaságunkat hasonlóan fenyegető bajok ellenében már milliónál többen áldozott, sőt 150 ezer fit van az idei költségvetésben is erre a célra fölvéve. Hát miért nem utalta a földművelésügyi miniszter úr ennek a bajnak orvoslását a társadalom, az illetékes gazdaközönségnek a teendői közé ? Nem utalta azért, mert igen jól tudta, hogy ezen fontos mezőgazdasági és nemzeti anyagi érdek csak úgy védhető meg sikerrel, ha a teendőket az állami feladatok hatáskörébe utalja. (Helyeslés a baloldalon.) Ezzel szemben a t. miniszter úr jelentésében így szól . ..E veszedelemnek csupán a legkiterjedtebb társadalmi tevékenység és áldozatkészség emelhet gátat. A központi kormányzatnak már csupán a feladat sokoldalúságánál és kiterjedtségénél fogva is nagy részben a társadalmi tevékenység minden irányú támogatása lehet feladata.“ Ehhez nem kell kommemár. Az anyagi érdek így emelkedik az emberiség szempontja fölé a t. liberalizmus s a magyar civilizáció dicsőségére. Ugyanezért, t. Ház, mert feltéve azt, hogy egy szanato- 3.