Alkotmány, 1898. április (3. évfolyam, 78-103. szám)
1898-04-01 / 78. szám
Démia nérveket öltött, hogy méltán a társadalom ubsolueréjától kell tartani? Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon materialisztikus irány, melyet az istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kezdeményezett és rideg következetességgel honossá tenni igyekezett, meggyengítette a társadalomban azon éltető princípiumot, mely azt eddig fentartotta. A kultúrtörténészek az e század harmincas éveiben feltűnt pozitív bölcsészet nyomdokain haladva, elvetvén az isteni Gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a civilizációt megteremtette és fejlesztette. — Nem találták! Keresik ma is ! — Amit elértek, az , hogy nyers, materialisztikus felfogásból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat mohón felkapó társadalmat, melyből, mivel természetfeletti mozzanatot nékülöz, kiveszni készül a magasabb eszményi törekvés. És ezzel a tudomány elhagyta azon tért, mely hivatásánál fogva azt megilleti, ahol törekvései és vívmányai előtt meghajol mindenki, ahol a természeti erők felhasználása mellett az ember szolgálatába hajtotta magokat a természeti törvényeket és létesített oly műveket, melyek a letűnt emberiség legmerészebb álmait meghaladják- Ez az exakt tudás tere. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben feltüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi tényezőket, kijelölni a korlátokat, melyeken túl az emberi tudás tehetetlen, ez azon tér, amelyen a tudomány üdvösen mozoghat. De a tudomány elhagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszerepet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. A társadalom nem pusztán természeti erők által kormányoztatik, egy magasabb, egy fenségesebb, egy természetfeletti hatalom vezeti azt. Erkölcsi ország ez, melyben a természeti erők másodszerepre vannak utalva. A főtényező itt azon magasztos ideál, melyet az istenség az emberi nemnek kitűzött. És ezen erkölcsi alapra fektetett társadalom élt, fenmaradt, haladt a benne rejlő isteni erőnél fogva, sokszor karöltve a tudománynyal, sokszor a nélkül, sőt ellenére Sajátságos ! Kétezeréves haladásnak keresik a kulcsát és induktív eljárással, nem a szellemi és erkölcsi tényezőkből, hanem csoportosítván a történelmi tényeket, ezekből vonnak következtetést egy titkosan és erőszakosan működő, a rideg természeti kényszerre alapított hatalomra, mely a művelődést vezette. Az élet anyagi fejlődését látták, a szellemit és erkölcsit nem kutatták és ahelyett, hogy ezeknek jelenségeiből egy magasabb erkölcsi tényezőre vontak volna következtetést, az életet az anyagba temették. Mindenütt, kétezer éven át a katholicizmus működése észlelhető és nem volt jelentékeny esemény, mely ezt nem érintette vagy általa előidézve nem lett volna és mégis ignorálták azt. A felületen maradtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tartották érdemesnek más tényezőt keresni, miután a tudomány a társadalmat teljesen kielégíteni látszott. Hiszen fényes volt minden, az emberek haladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dolgokat teremtett, a kereskedelem minden képzeletet meghaladó kiterjedést nyert, minek tovább kutatni egy természetfeletti, egy túlvilági befolyás után, miután minden oly nagy boldogságnak örvend. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyomor lappang. Maga a kulturtudomány megdöbbenve, tanácstalanul áll azon a magaslaton, melyet oly nagy fáradsággal ért el, és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társadalomnak adott. Azt, hogy a vallás a civilizációnak tartós, változatlan tényezőjét képezte, maguk a kultúrtörténészek is elismerik , hogy képezi ma is, mutatja a szellemek nyugtalansága. Ki fogja tagadni, hogy a vallási kérdések nagy mérvben foglalkoztatják a műveltebb köröket is. A támadásokban is, melyek a vallás ellen intéztetnek, nem fekszik e indirekt beismerése annak, hogy a vallás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; hogy alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését, látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a legnemesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba ? Ki fogja tagadni, hogy ezen mozgalom teljesen független minden tudománytól, sőt hogy sokban a tudomány ellen irányul, mely nem képes többé, bármily magasan álljon is, mentő gyanánt szerepelni. A szociális mozgalom eldobja magától a vallást, — nem figyelmeztető jele ez mindazokra nézve, akik a vallás befolyását kicsinyük. A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyógyítjuk, a nyomort enyhítjük, korodákat, menhelyeket állítunk, a korösszülötteket, a nyomorékokat a tudomány minden eszközeivel fentartani igyekszünk, szóval a társadalom leggyöngébb osztályait sem a barbár népek módjára megsemmisíttetni, sem a darwinisztikus tudomány elvei szerint elveszni nem engedjük , hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igyekszünk. A társadalom nem dezavuálja itt a tudományt ? Csak futólag kívánok oda mutatni, hogy magában az irodalomban is félre nem ismerhető jelei mutatkoznak a vallásos irányzatnak, mely majd mint miszticizmus vagy spiritizmus, majd komolyabb alakban, mint önkénytelen vagy átgondolt vallomás tudományos munkákban jelentkezik. Lombrosónak atavizmusa pl., mely szerint a jó és rossz testi és lelki tulajdonságok a szülőktől átszármazhatnak a gyermekekre és ez által az egész generációk annyira megrontathatnak, hogy Lombroso nekik büntetlenséget is kíván biztosítani, nem indirekt odamutatás-e az eredendő bűnre, melyet a tudomány olyannyira ostromol? Ibsennek, a ma oly ünnepelt írónak, szemére vetik, hogy — mint ők mondják — krisztianizál, miután irataiban a bűnbeesés, a megváltás s a bűnbánat oly nagy szerepet játszanak. És hogy komoly bölcsészeti műveket is említsek : Balfourne a vallásnak alapjáról, Kiddnek a szociális evolúcióról, Brunnetierenek a tudomány csődjéről írt munkái nem azt mutatják-e, hogy a vallás, mint társadalmi divina vis movens, a kedélyeket mélyen foglalkoztatja ? Hiába! Ami isteni van az emberben, azt ember le nem ronthatja. Az ember Isten képét hordozza lelkében és ez bár az ember hibájából megrontva, sokszor eltorzítva jelent meg a századok lefolyásában, de mint az ősi nemesség bélyege fenmaradt. Innen van, hogy nem volt nép, melynél nem találtattak volna nyomai ezen isteni vonásnak, mely vonás csak az isteni kegyelem érintésére várt, hogy feléledjen és a keresztény vallás melegével és világosságával vezesse és megtartsa az embert a civilizáció útján. Ez azon isteni erő, mely teremtette, hatványozta és virágzásra emelte a kétezeréves európai civilizációt. Ezen erő nem halt ki soha, működött nyugodtan a legrettenetesebb katasztrófák közepette; működik ma is, midőn a társadalom alapjában megrendülve lenni látszik; működik az anyaszentegyház által, mely mint szociális tényező, mint regulatora a közerkölcsiségnek szabályozza az emberek gondolkozási módját és igazítja tetteit. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyugszik, ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tudomány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál- Materialisztikus világnézet csak konvencionális erkölcsöket teremthet, melyek az első társadalmi viharban megrendülnek, és az újjáalakításban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hathatós befolyását a művelődés menetére kicsinyelnék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény művelődés evolúciójában is, de nem egyedüli, nem is főtényezője ennek. A társadalmi erkölcsök fejlesztésére az emberiségnek egy magasabb erőre van szüksége, szüksége van a lelkiismeretre, mely Isten szava az emberiségben, szüksége van a kereszténységre, mely képviseli azon magasztos eseményt, mely után az emberiség tör, mely képezni fogja azon mentő deszkát, mely a hajótörés után ismét a boldogság tévpartjába vezesse a társadalmat. És azért nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A művelődésnek mindkettőre szüksége van, mindegyiknek meg van a maga hivatása és feladata, a maga hatásköre, a kölcsönhatásban az egyiknek nem szabad a másiknak megsemmisítésére törni; és a kik magoknak oly jövőt képzelnek, melyben a vallás megszűnik, azok sohasem elmélkedtek azon életelv felett, mely az emberiségnek organikus fejlődésében az uralkodó elemet képezte. Volt idő, a midőn tudomány nem volt; de vallás mindenkor volt. A társadalmi katasztrófákban elmerült sokszor a tudomány, a művészet, de fenmaradt a vallás és ez vezette ismét az emberiséget fáradságos vándorlásában és teremtett új tudományt, új művészetet. Az emberiség szellemi, lelki élete a vallásban csúcsosodott ki, sem a tudomány, sem az új szociális alkotások le nem ronthatták azt. És azért a katholicizmusnak az e század végén oly elrettentő alakban jelentkező szociális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen szociális reform utáni törekvésnek, — nemesebb felfogás szerint, — nem lehet más célja, mint az , hogy a szociális viszonyok szülte új társadalmi elem a társadalom kereteibe beillesztessék ; helyet kapjon abban, hogy tényezőnek elismertessék , hogy a jogok igazságos elosztása által neki is a kötelességek teljesítése lehetővé tétessék. Házkódtatással ezen törekvés csak akkor járna, ha az a nyugodt és logikai fejlődés stádiumait átugorni kívánván, a szenvedélyességgel szövetkeznék és nem bízván az elv hatalmában, erőszakos rombolással akarná létesíteni azt, amit a történelem tanúsága szerint az életrevaló organizmus mindenkor kivívott magának ; vagy ha ugyanazon történelemből nem tanulná meg azt, hogy minden élő és életre való társadalmi szervezetnek szüksége van azon természetfeletti erőre, azon hatalmi vallás, erkölcsi tényezőre, mely a régi civilizációkat teremtette és fentartotta, és amely nélkül újabb, magasabb civilizáció nem létesülhet. Voltak már a civilizációnak hasonló átalakulásai, átmeneti stádiumai, sokszor kisebb, sokszor nagyobb rázkódtatással, a szerint, amint a megifjadott társadalom szervezésére az emberi bölcsesség az eszközök megfelelő megválasztásánál a jog és igazság felismerésével és az emberiség eszményi céljainak szemmel tartásával megtalálta a helyes kibontakozási módot. De ha olykor-olykor be is borult az ég, a felhők felett ott ragyogott a nap — a vallás; — az események menetében ott működött az isteni Gondviselés keze, mely vezette az emberiséget, mely őrködött saját isteni kezei műve felett, hogy az emberi szenvedélyek hullámzásai közepette el ne merüljön és isteni hasonlatosságát sértetlenül fentartsa; őrködött a saját vérével szerzett és dicsőített anyaszentegyháza felett, hogy az, mint világító torony a magasról küldje szét az isteni malaszt sugarait, hogy magához visszaterelje azokat, kiket az élet hullámai tán messzire ragadtak, hogy az új társadalmi viszonyok közt is maradjon az, ami volt kétezer éven át: az emberiség vezetője és útmutatója. Kétezer éven át a katholicizmus vezette az európai művelődést, közel ezer éve pedig annak, hogy a katholicizmus vallás-erkölcsi ereje segítette fentartani nemzetünket. A történelmi tények mind Európában, mind hazánkban a katholicismussal a legszorosabb viszonyban tűnnek fel. Magyarországiján pedig a nemzet életével olyannyira összefüggnek, hogy magyar művelődési történelmet katholicizmus nélkül irni nem is lehet. A nemzet élete úgyszólván a katholicizmus életével összeforrt. 11 KOTHÁNT, 1898. április 1.