Alkotmány, 1898. június (3. évfolyam, 130-155. szám)
1898-06-01 / 130. szám
Budapest, 1898. III. évfolyam, 130. szám. Szerda, Junius 1. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda VIll., Mária-utca II. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban, Budapest, Máriautca 11. és Friedl Hubertnél Bécsben, VII., Matzleindorfer* Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza Előfizetési ár: Egész évre . .14 írt —kr« Félévre .... 7 „M Negyedévre . . 3 „ 50V» így hónapra. 1 „ 20»1 Egyes szám helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel kivéve hétfőn. ■ AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA: Színpad és erkölcs. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta : Szirányi Leó. I. Alig van a művészeteknek oly ága, mely a gyönyörködtetés és tanítás kettős céljának oly biztosan megtudna felelni, mint a színművészet, melynek hatása az emberi lélekre épen közvetlenségénél fogva rendkívül mély és maradandó. Már maga az a körülmény, hogy a színmű tárgya a legszorosabb értelemben vett „emberi“ s a gondolat, az eszmei tartalom megérzékitve jelenik meg benne, hogy a szereplők ténykedéseiben saját magunk lelkivilágát látjuk bemutatva s az ellentétes érdekek harca, az érzelmek tusája, a szabad elhatározásnak önmagában rejlő jó vagy rossz következményei mind a szemünk előtt folynak le látni engedve a cselekvések legtitkosabb rugóit is, ez egymagában is elegendő arra, hogy érdeklődésünket feltöltve, figyelmünket teljesen lekösse. De a drámaírónak s a színésznek ezenfelül még sok oly eszköz áll rendelkezésére, melyek által művébe vagy előadásába belevonhatja az összes művészeteket, egy pontra irányíthatja azok minden szépségét és ragyogását, mint az üveg lencse a nap sugarait, hogy gyújtson, világosítson és melegítsen. A szinbad bementése, a drámai felvonások arányossága az építészet, a technika nagyszerűségével hat reánk; a díszletek a festészetet képviselik; a drámai szavalás a szónoklat felemelő, megrázó erejét tünteti fel; a szereplő személyek testtartásában és mozdulataiban a szobrászat jelenik meg; a zene igazában csak itt lesz a szív beszédje s a szép művészeteknek ez ágait áthatja, szerves egészszé fűzi a költészet varázsszelleme, amelynek erejét viszont hatványozza a megfelelő külső akció. És mivel a szépérzék, az összes művészeteknek e forrása az embernek vele született erkölcsi java, a színészet, a szépművészeteknek e csillogó konglomerátuma kezdetleges alakban ugyan, de megvolt a legrégibb időkben, mégpedig a legszorosabb összefüggésben a vallással, sőt valósággal annak szolgálatában és egyúttal oltalmában. E két nevezetes körülmény első tekintetre kiviláglik a dráma eredetéből és ókori történetéből. A hinduk vallási felfogása szerint például a színművészet isteni eredetű, melylyel maga Brahma ismertette meg az embereket s az Agyagkocsi című régi dráma Chambouterja, ez az ősi „Bölcs Náthán“, — a Malati és Madhava ifjú hősei: — az Uttara Barna Cheritra királynője; Mudra Bakshasának bukott minisztere; Szakuntala stb- mind az ind. vallás tisztulási világnézetének képviselői. — Az egyptomiak drámairodalma és színművészeté is Osiris kultusának kifolyása volt a görög komédia és tragédia pedig a Dionysos tiszteletére rendezett vallási ünnepségekből fejlődött ki. És mihelyt a szinművészet,, a dráma megszűnt a mythologia tényezője lenni, mihelyt a tisztán vallási ünnepélyek közönséges világi mulatsággá alakultak, levált róla a költészet zománca, a ledérségnek, a durvaságnak terjesztője lett annyira, hogy még Ovidius is a színházak bezárását követeli Liber Tristitianm-jkben. De a katholikus egyház, mely a pogányság helyébe lépett s mely a művelődés összes tényezőit vagy egészen magához vette, vagy legalább is felügyeleti jogkörébe vonta, nem akarta kivágni a fát a fattyúhajtások miatt, hanem arra az álláspontra helyezkedett, amit később XIV. Benedek pápa így fejezett ki: „A színházakat nem kell eltörülni, hanem meg kell javítani“ s amit a közelmúltban XIII. Leó is alkalmasnak és hasznosnak nyilvánított, midőn egy keresztény szellemű színház felállítására 80,000 líra alapítványt tett. Az egyház már akkor, az első századokban is felfogta és méltányolta azt a rendkívüli erőt és hatalmat, melylyel a színház egész korok és társadalmak felfogását irányítani tudja s amelylyel azok ízlését fejleszteni, erkölcseit javítani képes. Hogy tehát egyrészt a pogány szokásokat és játékokat könnyebben kitörölhesse az emberek emlékezetéből, másrészt hogy saját tanítását a szertartásokban érthetőbbé tegye, a „Betlehem“ és a „Krisztus koporsója“-nak felállításával, a „Passzió“ énekeltetésével, az arnapi játékokkal a liturgiába bizonyos drámai elemet vitt be s ezzel megvetette alapját a keresztény, a modorn drámának. Mert ezek az üsmeltékes eneutrié aa A merénylet. Budapest, május 31. A téma még nincs kimerítve. Még foglalkozik vele a sajtó, hozzászólnak a különféle közvélemények, aszerint, amint keresztény és magyar a karakterük vagy pedig pogány és internacionális. Még talán a képviselőház elé is kerül a dolog. Hiába csűrik-csavarják bizonyos elemek . Nem annyira a Kossuth-ügyről van már szó és még kevésbbé a Lepsényiügyről, hanem szó van a köztisztesség, a parlament és az egyház, a katholikus egyház ellen intézett merényletről. Ezt a kérdést nem lehet eltemetni sem eltussolás, sem nagyhangú fenyegetések által. Ne dobálódzunk csillogó, de annál üresebb frázisokkal, mint amilyen például az, hogy Olay és Pichler urak „nemzeti missziót“ teljesítettek. Hiszen ha ez igaz, akkor botjaik máris ,,nemzeti ereklyék“, a rendőrség pedig, amely a hőstett után vállain elvitte Olayt, a „nemzeti hőst“, merényletet követett el a nemzet ellen. Józan észszel ilyet állítani nem lehet, akik pedig mégis állítják, azokat teljesen inficiálta az a nagy erkölcsi kár, amelylyel az ország egyetlen keresztény pártját, a nép pártját vádolják : a türelmetlenség, a gyűlölködés, a lázítás kórja. És hogy tényleg szenvednek ebben a kórban a néppárt ellenségei, az országszerte szomorúan ismeretes tény. Ezek a gentlemanek akarnak őrei lenni a köztisztességnek, akik nyilváno- san ferdítenek, gyanúsítanak, rágalmaz- nak, gyűlölködnek s akiknek ultima-ra- ‘ tio-juk a bot ? A kik nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy nemcsak úri, de az úgynevezett paraszttársaságban is minden körülmények között el kell fogadni annak részéről, aki valamiben bűnös, az elégtételadásnak azt a formáját, amelyet állásánál fogva nyújthat a sértő fél ? És törvényhozók akarnak lenni azok, akiknek Corpus iuris-uk a bot ? Akik nem a parlamentet, hanem Master Lynch-et ismerik el a legfőbb legiszlátornak ? Kossuth Lajos, akinek emlékszobrát tegnap leplezték le Miskolcon, talán mégsem ilyennek képzelte a nép által választott parlament törvényhozását. Kegyetlen iróniája a véletlennek, hogy éppen a Kossuth Lajos nevét viselő párt rontja le a Kossuth Lajos által diadalra vitt parlamenti elveket. És viszont, sokat tanulhat minden magyar ember abból a tényből, hogy éppen a Kossuth-párt által fanatikus gyűlölettel üldözött néppárt kel védelmére a Kossuth-pártiak által meggyalázott parlamentarizmusnak. A magyar parlamentnek tulajdonképpen le kellene számolnia Olay és Pichler urakkal . . . * Múlt szombati vezércikkünk rá rámutatott arra, hogy a Lepsényi-ügy tulajdonképpeni magyarázata nem más, mint egy áramlat, a melynek nincs inyére, hogy a néppárt azonkívül, hogy igazán a nép pártja és nem amit, hanem bátran ostorozza a nép, a nemzet szabadelvű nyomorgatóit, — még a király pártja is , és elszántan küzd az ellen a szabadelvű áramlat ellen, a melynek be nem vallott, jde gyakorlatban keresztül vitt célja a nemzet dinasztikus érzelmeinek elfojtása. És e cikkünkre nem a Kossuth-párti sajtó válaszolt először, hanem a kormány egyik félhivatalos lapja, a Magyar Újság, azzal vádolva minket, hogy mi denunciálunk. Ez a vád természetesen hidegen hagy minket (hiszen nem ismeretlen, hanem köztudomású dolgot mondtunk) és mi csakis azért foglalkozunk laptársunk vádjával, mert ez a vád egyszersmind a Kossuth-párt védelmezése, amiből viszont következik, hogy gyengéd kötelékek fűzik egymáshoz a 48-as szabadelvűeket, és a 67-es szabadelvűeket, ez utóbbiaknak legalább is sajtóját. Nem tetszik tehát a szabadelvűeknek, hogy a néppárt dinasztikus érzelmű. Vájjon miért nem tetszik ez nekik ? Mi nagyon szép dolgokat mesélhetnénk bizonyos szabadelvűek királyhűségéről, akik alighanem, négy év előtt rusztikus módon kikomplimentirozták a Lloyd-épületből a király küldöttjét (alighanem a kabinet-alakítással megbízott horvát bán volt) és miután a kikomplimentirozás szerencsésen megtörtént, egy öreg, monoklis politikus így üdvözölte azt az agráriust, aki „elbánt“ a bánnal : — Náci, ezt jól csináltad ! * De a katholicizmus ellen is fordulnak a szabadelvűek. Nemcsak Lepsényit verték meg Olay és Pichler, hanem a katholikus papot is. Hogy miért nem tetszik nekik a magyar katholicizmus ? Egyszerűen azért, mert ők szabadelvűek. Megverték tehát a papot — ők, akik jókedvökben hangosan szeretik hirdetni, hogy „jó, hithű“ katholikusok. És mégis megverték a papot. Erre a bűncselek-