Alkotmány, 1900. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1900-02-01 / 27. szám

V. évfolyam. 27. szám. Budapest, 1900. február 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ............kor. 28.— Félévre..................... « 14.— Negyedévre............ « 7.— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 30 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58-­66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL­ VIl­., Szentkirályi­ utca 28a. . HIRDETÉSEK felvétetnek­­, kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Fried­l Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. A költségvetés előtt. Budapest, január 31. A képviselőház holnapi ülésén meg­indul a költségvetés tárgyalása, mely a kvóta, a delegációk és az ausztriai zava­rok miatt egész mostanáig halasztódott el. Az ez alkalommal megindulni készülő vita nem ígérkezik ugyan rendkívül nagy­szabásúnak, mindazonáltal nagy kérdé­seknek kell dűlőre jutni ez alkalommal. Magyarország belkormányzata, folyton va­júdó közigazgatási válsága, nemkülönben szociális bajai mind oly eminens érdekű kérdések, amelyek a jelen ülésszak tár­gyalásaiból nem vonhatók ki s kétségtelen, hogy úgy a kormány, mint az ellenzék részé­ről többszörösen is szóba fognak kerülni. Valamennyi kérdés rendkívül aktuális. A Szalavszky-féle közigazgatási kísérlet óta ezen a téren nem történt semmi el­határozó, semmi komolyabb lépés, bár mindenki átlátja, hogy ezen a téren Sennyey Pál szavai szerint igazán «ázsiai állapotok» uralkodnak, melyek a közigaz­gatás gyökeres megreformálását halaszt­hatatlanná teszik. Hogy államosítás útján, avagy az önkormányzati alap fentartásá­­val történjék-e ez a reform, az a kérdés lényegét kevésbbé érinti s itt csupán az a fő, hogy közigazgatásunk minél hamarább megreformáltassék a «jog, törvény és igaz­ság» elveinek értelmében. Szociális életünkben a kormányzat ha­nyag nembánomsága szinte elképzelhetet­len cinizmussal nézte eddig eme bajok terjedését, a szociális életnyilvánulások ferde irányba való terelését s csak most, amikor eme bajok az alföldi agrár­szoci­alizmus képében fenyegető jelleget öltöt­tek, csak most jutnak arra az államha­talom bölcs kezelői, hogy komolyan is foglalkozni kell a kérdéssel, hogy a tör­vényhozás figyelmét és méltó érdeklődését többé nem lehet efelől elterelni. Mindezek a kérdések azonban bár mindenesetre szóba fognak kerülni a je­len ülésszakban, nem igen fognak még most nagy hullámokat verni. Sokkal vitá­­lisabb s aktuálisabb kérdés fog a költség­­vetési vita alatt eldőlni. Az ugyanis, hogy Széll Kál­­án miniszterelnök birja-e a szabadelvű párt teljes bizalmát, van-e neki és híveinek oly erkölcsi és anyagi ereje, hogy sikeresen s produktive , minden gáncsoskodást legyőzve tudja az államgépezetet vezetni, mert Bánffy De­zsőnek és társainak nagy az ő hatalmuk s mozgolódásuk, mely a holnap megjele­nendő Magyar Szóban nyer hatalmas életnyilvánulást, korántsem oly kis jelen­tőségű, hogy Széll Kálmánnak és őszinte híveinek ne kelljen komolyan és határo­zottan leszámolni velük. A korcs libera­lizmusnak eme legkorcsabb kinövése igen könnyen megtévesztheti az elméket, igen könnyen képes oly kerékkötőt vetni a kormányzat elé, hogy az államgépezet funkciója egyszerre megakadhat. Minekünk nincs okunk ezen a liberális belső har­con sem örülnünk, sem szomorkodnunk. Örülni nem örülhetünk, mert ez idősze­rűnt az kétségtelen, hogy akármennyire dulakodik egymás közt a korcs liberaliz­mus, ma még úgy is az ő kezükben ma­rad a hatalom. A keresztény és katholikus politikára nézve pedig majdnem mindegy, hogy Széll Kálmán, avagy Bánffy Dezső van az uralmon. Sőt Széll Kálmán még bizonyos tekintetben gyengíti a keresztény akciót, mert külső eszközeivel, modorá­val s ígéreteivel sok-sok helyesen gondol­kodó s értő embernek téveszti meg s irá­nyítja helytelen utakra meggyőződését s teszi indifferenssé, lanyhává, megalkuvóvá lelkületét. Keresztény szempontból mind­egy, hogy milyen cégér lóg kint a korcs­mán, mert hiszen a korcsmáros és a bor, amit odabent mérnek úgy is ugyanaz: a zsidó merkantilliberális plutokrácia. Ezek mellett az elvi tények mellett még egy fontos dolognak a kritériumát fogja mutatni a költségvetés tárgyalása, annak ugyanis, hogy váljon a kormány politiká­jával szemben áll-e oly szervezet, oly egységes és erős ellenzék, amely képes lenne a kormánynak hatalmas oppozíciót csinálni, erős és igazságos kritikát gyako­rolni, a jelenlegi destruktív uralmi rend­szer megdöntésére hathatósan közremű­ködni? Ebben a tekintetben pesszimisták vagyunk. Mi ez idő szerint a jelenlegi uralmi rendszer komoly és egyedül számba vehető ellenfeléül nem tekinthetünk mást,­ csak a néppártot. S ezért mindenesetre legfontosabbaknak tartjuk ama kijelentése­ket, melyeket a néppárt nevében és meg-­ bízásából Zichy János gróf fog tenni a képviselőházban. Ez a beszéd lesz való­­szinüleg a képviselőházban az egyedüli igazi ellenzéki beszéd. AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Dilettáns írók. Az Alkotmány eredeti tárcája. A «dilettáns» elnevezés alatt itt nem csupán azon írókat értjük, kik az irodalommal vagy tu­dományokkal csak úgy mellesleg, kedvtöltésből foglalkoztak vagy foglalkoznak, hanem azokat is, kik másnemű fontos hivatásuk mellett rá­értek kitűnő irodalmi vagy tudományos műveket is alkotni. Hisz tudjuk, hogy — a hírlapírókat ide nem értve — az íróknak csak igen csekély része az, mely az irodalmat tekintené egyedül kenyérkeresetnek. — Viszont az is bizonyos, hogy ha a világirodalomban széttekintünk, azt találjuk, hogy a legfontosabb tudományos munkák és sz irodalmi remekek éppen azoktól kerültek ki, kik más téren is kitűntek s az Írással nem «ex offo» foglalkoztak. Nem volna érdektelen, ha valaki vállalkoznék arra, hogy Íróinkat a legrégibb kortól napjain­kig polgári foglalkozásuk szerint osztályozná, ki­mutatva például, hogy hány pap, hány katona, hány orvos, hány államférfi s igy tovább, foglal­kozott irodalommal. Nem lehet feladatunk egy tárca szűk keretében erre még csak kísérletet sem tenni, de talán nem lesz érdektelen, ha néhány kezünk ügyébe eső idevágó adatot föl­­jegyzünk. Talán az egy papi állást kivéve egy közpálya sem olyan, mely kizárólag az irodalommal való foglalkozást megengedné. Mégis azt hiszszük, hogy nincs olyan pálya, melyen a szorgalmas ember se találna magának időt oly munkálko­dásra is,m­ely nem­ vág közvetlen az ön m­űködési körébe. Megmutatták ezt legjelesebb íróink, kik egyéb bokros teendőik mellett az irodalmi téren is halhatatlan nevet szereztek maguknak, így például számosan találkoztak magyar írók is, kik mint egykor Julius Caesar, a hadvezéri babért írói koszorúval díszítették. Ilyen volt mindjárt Zrínyi, a költő, ki méltán megérdemli a magyar Tasso nevet. Cserei az elsőrangú emlék­író szintén fegyverforgató ember volt.Gróf Koháry István füleki kapitány s későbbi országbíró nem­csak mint rendithetlen hős, de egyszersmind mint költő is ismeretes. Bessenyey, Barkóczy, Orczy Lőrinc s az úgynevezett gárdisták szin­tén a katonaságnál szolgáltak. A «Peleskei nótárius», «Rontó Pál» és «Gróf Benyovszky Móric» szerzője, Gvadányi József gróf tábor­nok volt. A Kisfaludy-testvérek szintén ka­tonáskodtak, s Petőfi Béni táborában őrnagyi rangot viselt s óhajtása szerint, mint katona, a harc mezején esett el. De talán egy pálya sem szolgáltatott annyi írót és költőt, mint a hivatalnoki s köztiszt­viselői pálya. Ott van mindjárt Gyöngyösi Ist­ván, ki elsőbb Wesselényi Ferenc belső embere, majd a soproni országgyűlésen követ volt, majd később alispánná lett. A magyar irodalom egyik tevékeny bajnoka Döbrentei Gábor az ó­budai kerület főbiztosa, akadémiai titoknok, szín­házigazgató volt. Kölcsey Ferenc Szatmár­­megye ragyogó tollú aljegyzője, később ország­gyűlési követe volt, aztán pedig szorgalmas gazda vált belőle. Katona József, a «Bánk bán» zse­niális szerzője, Kecskemét város főügyésze­­volt. Lévay József, a jónevü költő ma is szorgalmas megyei hivatalnok. Tork­os László, Berczik Ár­pád írók a minisztériumban dolgoznak. Tóth Lőrinc akadémikus költő ma is kúriai biró. — Az orvosi karból szintén több írót lehet­­ föl­említenünk, Földi János, a «Debrecenikor» meg­alapítója először tanító, később orvos volt. Toldy Ferenc, irodalomtörténetünk úttörője s legszor­galmasabb munkája előbb orvosi tudományok­kal foglalkozott. De alig van pálya, mely írókat ne szolgálta­­­tott volna. Kazinczy Ferenc, irodalmunk ez egyik legnagyobb alakja, tanfelügyelő volt. Báró Jósika Miklós, ki előbb katona, majd később magánzó gazda volt, igen jó üzletembernek bi­zonyult, midőn feleségével együtt díszes csipke­üzletet nyitott s abból tisztességesen meggazda­godott. Aigner Lajos, a magyar népdaloknak a külföldön megismertetője s a «Századok»-nak hosszú időn át szerkesztője, könyvkereskedő volt. Sőt az iparos osztálynak is megvannak a maga tudósai és költői. Csepreghy Ferenc asztalos több sikerült verssel lépett föl s emellett mes­terségében is mint szakavatott ember volt isme­retes. De különösen ki kell emelnünk Böhm Lé­­­nárt fehértemplomi kovácsmestert, ki 1861-ben egy nagyobb «A temesi bánság története» című két kötetes művet adott ki. A magyar papok közül mint szorgalmas irók és költők ismeretesek : Révai, Dugonics, Hor­váth Mihály, Ipolyi, Czuczor, Csiky Gergely,­ Tompa, Szász Károly és sokan mások. Az államférfiaknak szintén egész díszes sora ál-.1 lett az irodalom szolgálatában. A Telekiek ősidők-­ től kezdve mint a tudomány bajnokai szerepelnek.( Gróf Dessewffy József nemcsak mint kitűnő po­­­litikus, de mint író, ritka tudományosságú férfiú is ismeretes volt hazánkban. Báró Vay Miklós, báró Eötvös József, Szemere Bertalan, gróf Mikó Imre, újabban gróf Széchen Antal magaslanak ki mágnásaink közül mint írók és tudósok. De nézzünk szét kissé a külföldi irodalomban­­ ■.

Next