Alkotmány, 1900. március (5. évfolyam, 51-77. szám)

1900-03-01 / 51. szám

V. évfolyam, 51. szám. Budapest, 1900. március 1 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .............kor. 28.— Félévre....................... « 34.—­ Negyedévre.............. « 7.— Egy hónapra.......... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ H H HIVATAL: Vil­., Szentkirályi­ utca 28a. ■ HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél TO., Matzleinsdorfer-Strasse 7­, kéziratokat nem adunk vissza. „Az utolsó Tiszaista.“ Budapest, febr. 28. Igen, oh igen, úgy kell annak lenni, hogy az utolsó Tiszaista, mielőtt őseihez szállana, tollat ragadjon és a megtisztult lelkek természetfölötti tárgyilagosságával dicsőítse a régi inkompatibilis és vicinális világ megsemmisítőjét s az uj, a jog, tör­vény és igazság fundamentumain álló vi­lág megteremtőjét . . . hajh, hajh, veteres migrate coloni, én is megyek, én, az utolsó Tiszaista, helyünkbe hadd lépje­nek az újak, a legújabbak és a régiekből újakká vedlettek. Az a röpirat, amelyet most a szabad­­elvű párt huszonöt és a Széll-kormány egyéves jubileuma alkalmára itt egy ma­gát szerényen «az utolsó Tiszaistá»-nak nevező írástudó, valósággal melancholikus hangulatba ejti az olvasót. Miért nem legalább az «utolsóelőtti» ? Miért éppen az «utolsó»? Hiszen már úgy megszoktuk őket s olyan nehezünkre esnék a bucsu­­zás, ha nem tudnók biztosan, hogy van még, lesz is még viszontlátás, • még­pedig a «rendszerváltozás kibontakozásá» -nál, amelyet éppen az utolsó Tiszaisza látnoki tehetséggel küszöbön­állónak jelez. Hogy a dologra térjek, miket jósol az utolsó Tiszaisza? Azt, hogy «el fog jönni az az idő, amikor Széll Kálmán politikai életrajza a legszebb fejezete lesz a ma­gyar államférfiak történetének». Ez a szé­pen stilizált mondat fejezi be, végső kö­vetkeztetésképp az utolsó Tiszaisza vég­rendeletét. A testamentum eszmemenete pedig a következő: Tisza Kálmán miatt immár meghalhat a múlt és Apponyi miatt megszülethetik a jövő. Csak vajúdik emez és haldoklik amaz. A haldoklást nem késlelteti Tisza Kálmán, a vajúdást , nem sietteti Apponyi. A halottat gyászolni fogják, a vajúdás alatt túlságosan türel­metlenkedni nem szabad. A vajúdásnak hivatott legfőbb orvosa, Széll Kálmán böl­csen és kíméletesen végezte eddig is munkáját. E pillanatban a vajúdás a végső stádiumba jutott, a kibontakozás nemsokára megindul. Jönnek az esemé­nyek. Széll Kálmán régi eszméje, régi álma, hogy a jövő, új éra Magyarorszá­gon megszülethessék. Régóta szakítani akart azzal a rendszerrel, amely a szegény országot évtizedekig marcangolta oktala­nul és rosszhiszeműleg. Sokszor kért, könyörgött, kapacitált, de az állapotok csak elvadultak és csak ma valósíthatja meg misszióját. Ez a misszió, új kor­mányzati szellem, új rendszer, új embe­rek, az élükön Apponyival . . . Miért is nem érvényesülhetett eddig Apponyi, aki pedig az ország élére hivatott férfiú? Ezt kérdezte és érezte már régen Széll Kál­mán is és ezért dolgozik ő most, akinek kezében van a jövő kulcsa, a jövő sorsa. Most tervszerűen nyomul előre, tudniillik Széll Kálmán­ s még Apponyi akarata ellenére is létrehozza az Apponyi-érát. E végből küzdenie és számolnia kell a múlt irányzatával és a jövő törekvéseivel, a múlt embereivel és a jövő embereivel. Meg kell nyernie Tisza Kálmánt Apponyi­­nak, Apponyit Tisza Kálmánnak. Ez nehéz feladat, de máris sok sikerrel járt. Mi az éra első ára? Tisza István mi­nisztersége.­­­Mindjárt gondotam» — mondaná erre Meszlény Lajos. Tisza István gróf — úgymond az «utolsó Tiszaista» a kibontakozás egyik vezéralakja. Ő képviseli a jelen helyzetben a múltat. Fiatal, tehát a jövő embere, aki jó eleve félreállt attól a törekvéstől, amely a Bánffy-rendszer bukása miatt kétségbeesett, boszút akart állani. Sokat bántották, de ő lenyelte a keserűséget s ezzel felülkerekedett. Nem legfelül, de felül. Ez most a helyzete. Ez­ért is számolni kell vele. Ezért helyet fog kapni a Széll-kabinetben és valószínűleg az Apponyi-kabinetben is. Miután Tisza Istvánt így «rangírozta» az utolsó Tiszaista, áttér Horánszky bel­­ügyminiszterségére. Ez — úgymond — a múlt koncessziója a jövő számára. Ez az első feltétele a jövő kibontakozásának poli­tikailag és formailag. Ez még azért is szükséges, mert Horánszky 1. hosszú praxisból kitűnően ért a választási tech­nikához, 2. mert teljesen összeforrott a szabadelvű párttal, tőle az «igazaknak» nincs mit félniök, ő az az egyéniség, aki­ben a szabadelvű párt legkülönbözőbb, árnyalatai leginkább megnyugszanak. Következik Szilágyi Dezső. Ö a szabad­elvű pártnak ma «legnyomatékosabb» alakja. Ö a «legerősebb.» A kibontakozás sorsa ma leginkább az ő kezében van. A kibontakozás szükségességét ö állapította meg először, ő jelölte meg ennek útjait. Széll Kálmánt komolyan támogatta s tá­mogatja ma is, a szabadelvű párt össze­­forrasztásának műveletében tevékeny része van. Ő Magyarország esze és ne féljen tőle senki, ő nem fogja Bánffyt feltámasz­tani. És most jönnek a szabadelvű párt árnyalatai és irányzatai. Az «utolsó Tisza­ AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA A látogatás. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Mielőtt Csányi Józsi, fogalmazó a belügy­minisztérium második osztályában miniszteri titkári címmel, elindult volna a hivatalba, át­futotta az asz­talán heverő reggeli postát. Többek közt a következő tartalmú levelet bon­totta fel: «Édes fiam! Tudjuk mink azt nagyon jól, hogy borzasztó sok a dolgod. írtad is a nyáron, mikor haza vártunk, hogy e miatt nem jöhetsz. Minek is nem tart az a miniszter más hasznavehető embert is kívüled. Hogy mindent a te válladra raknak szi­vem gyermeke. No hát gondoltuk, hogy ha már nem jöhetsz te, felmegyünk mi. Úgyis olyan régen nem láttunk. Mikor sohasem szabadulhatsz. Meg aztán Keller sógorék­kal is régen találkoztunk. Mintától fogva nem a mifelénk járó gőzkocsin konduktorosko­­dik, nem is gondolnám, hogy láttuk. Azokhoz akarunk megszállni. Hanem fölértünkkor először hozzád szeretnénk menni, mert Juliska húgod visz valamit a számodra. Erőnek­ erejével, hogy ő is eljön. Hadd jöjjön a lelkem adta, eszen ma­holnap rá sem ismersz. Hogy el ne felejtsem, a jövő hét végén mennénk. Kettős ünnep lészen, kitellik az időnkből. Másik szombat reggel ér­kezünk. Csókol szeretett anyád. Éppen jókor jött, vélte Csányi s idegesen dobta félre a levelet. Nagyon kellett ez a láto­gatás. Szép dolog ugyan szegény szülőktől szár­mazni, az ember eldicsekedhetik, hogy a maga erejéből lett, mi lett. (Ilyenkor ugyanis el szokás már feledni azt a jó kanonokot, akinél nyolc évig ingyen kosztja volt az ilyen önerejéből felcseperedőnek.) Hanem egy kissé mégis feszélyező volna végig sétálni a Váci­­utcán azzal az egyszerű, szegény falusi asszonynyal. Egyáltalában elmaradhatott volna az egész. Még hivatalában is bántotta e gondolat. S mikor szinte megfeledkezett már róla, valami kellemetlen, elégedetlen érzés bizsergett szive fenekén s csak újra kezdte h­ányni-vetni a dol­got, várjon hogy is tölthetné el azt a két napot. Mint két rém meredt eléje s legfőbb kívánsága volt, vajha már elmúltak volna. Harmadnapon pedig illatos, finom levélpapírt vett elő az asztalfiából s itt a következendő­­képpen: «Szeretett jó anyám! Igazán megörvendeztettek a minap kapott sorai. Örülök, hogy végre ismét megcsókolha­tom drága kezét. Csak jöjjenek, örömmel vá­rom minél hosszabb időre. Mert én bizony úgy sem igen mehetek haza. Mikor any­­nyi a dolgom. Most is, ha feljönnek, sajnos, nem lehetek annyit kedves anyámékkal, mint a­hogy szeretném. A hivatal csak nagyon lehet. Azt meg édes­anyám sem szeretné, ha valami hiba esnék. Még állásomat is veszthetném..Pedig tudják, mily nehezen jutottam ide. Hanem majd csak megmutathatok egyet-mást. Hát csak jöjje­nek. Olyan lassan múlik az idő, alig tudom be­várni. Ugy­e nem fog megharagudni, hogy nem mehetek ki az állomásra kedves anyámért, így reggel van a legtöbb dolgom. Elő kell készíteni, amit a hivatalban végzek. Fogadjanak az állo­máson hordárt, az el fogja vezetni a lakásomra. A viszontlátásig kezeit csókolja fia, Józsi. — Ju­liska ne hozzon sok holmit magával, nagyon ba­jos úgy bejönni a városba.» Tizenegy órakor bement e méltóságához a ta­nácsos úrhoz. — Drága jó anyám látogatni jön a jövő hét végén, méltóságos uram. A szegény jó asszony végtelen boldog volna, ha egy-két napot vele tölthetnék. A nyáron mikor otthon voltam, meg­ígértem, hogy megmutatom neki Pestet. Négy napi szabadságot kérnék alázatosan. Milyen derék egy fiú ez a Csányi, gondolta a a méltóságos úr. — Megadom Csányi, hogy ne adnám. Ritka­ példáját látom önben a fiúi szeretetnek. Azon a bizonyos szombat reggelen még el sem készült a fogalmazó úr igazán reggeli dol­­­gaival, erősen csengetnek odakint. Kipirult jósá­gos arcú öreg asszony lép be, utánna egészsé-­ ges falusi lányka, s leghátul a hordár vigyorog a nagyságos úr felé, hatalmas kosarat helyezve az ajtó mellé. Sunyi arcáról, mintha tekintélyé­nek kisebbedését olvasta volna Csányi. Hogy is lehet urnak ilyen anyja. Úgy érezte, hogy töb­bet nem merné erre a gazemberre bízni azokat a kis levélkéket meg csokrokat. Egyébként a

Next