Alkotmány, 1900. április (5. évfolyam, 78-102. szám)

1900-04-01 / 78. szám

V. évfolyam. 78. szám. Vasárnap Budapest, 1900. április 1 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .............kor. 28.— Félévre . ............... « 14.— Negyedévre............... a 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám­a fill., vidéken 10 fül. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS­­LAPKIADÓ­ HIVATAL: VHI., Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. A politikai bizalom. Budapest, március 31.­­ A pénzügyi felhatalmazás megadá­sáról szóló törvényjavaslatot ellenzék nem szavazhatja meg. Még akkor sem, ha bizonyos megnyugvással látja az ország sorsát ilyen vagy amolyan minisztérium kezén. Legkevésbbé teheti ezt azonban a nálunk ez idő szerint fenforgó viszonyok között. Mert a politikai helyzet kétsége­sebb és ennélfogva veszedelmesebb, mint volt valaha. Egy nagy hazugság nehezedik a mi egész alkotmányos életünkre s tar­tunk tőle, hogy ennek a nagy hazugság­nak a dédelgetése rutul meg fogja boszulni magát. Kinek ajánlja meg az országgyűlés a megszavazott költségeket és kit hatalmaz fel azoknak felhasználására? Nem a minisz­terelnök részére szól a megajánlás s nem ő használja fel a megszavazott összege­ket. A miniszterek egyenként és össze­­ségükben kérik és kapják a bizalmi sza­vazatot, mely a felhatalmazási törvény­­javaslat elfogadásában megnyilatkozik. De hol van a rendszer­változás, mikor a régi kormány áll az ügyek élén s csak a mi­niszterelnök változott? Rendszerváltozás parlamentáris értelem­ben mindaddig, míg a Bánffy-kabinet csak elnököt cserélt, de többi tagjaiban a régi marad, egyszerűen nem létezik. Sőt töb­bet mondunk. Rendszerváltozásról be­szélni, míg a Bánffy­ többsége együtt van és politikai tényezőként szerepel, a leg­nagyobb alkotmányjogi értelmetlenség, mely képzelhető. A népképviseleti alkotmánynak egyik sarkelve az, hogy nem egyes politikusok jóakaratában, hanem szervezetekben és intézményekben van a tisztességes kor­mányzatra a garancia. Kormányozni egy párttal, melynek klubjában a Tisza-lexet megszavazták; adminisztrálni és politikát csinálni miniszterekkel, kik az ischli klau­zulát elfogadták; a helyhatósági életet vezetni és vezettetni főispánok által, kik a régi rendszernek voltak végrehajtó közegei: ez vagy ámitás, vagy önámitás, de nem rendszerváltoztatás. Rendszerváltoztatás a parlamenti jog­ban a korábbi rendszernek politikai bukása nélkül nem létezik. A politikai bukás pedig mindaddig, míg a régi többség és mi­niszterei mint ilyenek szerepelnek a nép­képviselet organizmusában, be nem követ­kezett. És míg ezek helyi ügynökeikkel együtt mint politikai tényezők működnek, szervezetileg a palota-forradalmak vannak előkészítve és biztosítva, de nem a tisz­tességes kormányzati berendezés. Megdöbbenve nézzük hónapok hosszú során át azt a kíméletet és cirógatást, melyben a miniszterelnök a régi rendszer kapitányait, káplárjait és közlegényeit ré­szelteti. Mintha sejtelme sem volna arról, hogy ezzel új életre galvanizálja őket benn a parlamentben és a világ előtt. Látjuk is kézzelfogható tényekben, hogy ma ezer­szer annyit mernek, mint egy év előtt, mikor ijedten vonultak a háttérbe és szá­lyog viskója előtt vesztegel. Fején roppant ka­­rimájú kalap, vállán puska, s töméntelen töl­tény. Körülötte gulya legelész. Azt mondta a búr: «Nézd csak felebarátom! Engem nem fenye­get gummis, vagy gummittan komfortálok­, nem szid lovasrendőr. A villamosról csak fél­füllel hallottam. Légy okos és kövess engem. Megértettem a néma búrt, visszahúzódtam. Tuszkulánumomba s most minden had- és zörej­től menten nyugodtan irhatok nem kisebb dolog­ról, mint — a boldogságról. A téma hálás, habár első kóstolásra sava­­szó is. Mert komfortáblis, lovasrendőr, villamos ve­zető — mind, mind ezért siet, ezért szid. Ennek módját magyarázzák egymásnak Mauser-puskák­kal, jongtómokkal srapnellekkel bárok és angolok. Az excellenciás úr, kit annyi alázattal süve­gelek, a paraszt, ki engem süvegel, sőt jómagam is, gyakorta álmodunk róla. Egyetlen téma tehát, mely mindig aktuális. És — szinte halálos bűn! — még ennyire közvetlenül sohasem foglalkoztam vele. Vélem, hogy nem volna nyugodt a halálom, ha — bármily csekélyke, azaz Miklós vagyok is, véleményt nem kockáztatnék *­­ » Két dolog van, amit ki nem állhatok, a sárga­répa-főzeléket és a tudákosságot. Teljes erőmből tiltakozom az utóbbi ellen, mi­kor állítom, hogy boldogságunk e­sártekén nem más, mint azon rövid ideig tartó kellemes érzés, melyet ha nem is összes, de főbb vágyaink tel­jesülése után érezünk. Ez az idő mindig rövid. Mert az élet is rövid. Megdöbbenve olvasom Jákob patriarcha szavait, Jákobét, aki élénken panasz­kodik a Fáraó király előtt, mivel csak még 130 mnk is megfogyatkozott. Ma a nyílt szí­nen ismét legeiül vannak, a régi számra felszaporodtak s csak a kedvező alkalmat­ várják, hogy Szél­ testén keresztül elfog­lalhassák a régi hatalmi pozíciót. A taktikát jól kieszelték s most már nyíltan szítják a forradalmat, melylyel elérni hiszik céljukat. A bukott miniszter­­elnök lapja a protestánsokat hívja harcra a reakció ellen, melyet Széll Kálmán poli­tikája képvisel. És ezt azok az emberek teszik, akik a tavalyi télen ennek az or­szágnak alkotmányát akarták a Lloyd­­klubban megsemmisíteni. Azok az embe­rek merik a reakciót emlegetni, akik oly sebet voltak készek ütni a magyar alkot­mányon, aminkre háromszáz éven keresz­tül soha nem mert gondolni a legfeke­tébb reakció. Ez az utóbbi egyszerűen erőszakot használt, mely elnyomhatja a jogot, de létében meg nem semmisítheti. A Bánffy-éra reakciója a magyar nép­képviselettel akarta kivégeztetni a magyar alkotmányt, ami örökre megöli a jogot. És ma azt látjuk, hogy a kálvinista­­zsidó fekete-vörös reakciónak nemcsak publicisztikája, de az egész országra ki­terjedő fegyelmezett szervezete van. És mit állíthat szembe ezzel a Széll-politika ? Szervezetet? Nem. A­helyett, hogy te­remtene a maga részére egy életerős, új kormányzati organizmust, a régire tá­maszkodik, ugyanarra, melyet Bánffy a maga céljaira már a múltban megalkotott. Egységes pártot? Nem. A régi pártban, melyet a bukott miniszterelnök erőszakkal esztendőt élt. S hozzáteszi, hogy ezek az évek rövidek és viszontagságosak. Azután meg emberek között élünk, akiknek mindig elég a gondjuk, hogy boldogságunk minél rövidebb legyen. Megbizonyitom a szavaimat.. Élt valahol a Wezer partján egy német tudós,­­névszerint: Meyer dr. Egy tikkasztó nyári napon Meyer dr. a Wezer­­ben fürdött s konstatálta, hogy a wezeri békák kuruttyolnak. A parton pompás berni gulya legelt s Meyer dr. fényes koponyájára ütve konstatálta, hogy a gulya nem kuruttyol, sőt — tovább fűzve okos­kodásait — mint tapasztalati negatív tényt álla­pította meg, hogy az ember sem kuruttyol (bár, hogy pár nappal később Brémában angol uta­zókkal találkozott, utóbbi véleményében megin­gott, sőt a probábilis hipothézisig esett). Ezek után hat évig dolgozott s alapos (gründlich) munka után hat vaskos kötetben szólott a kuruttyolók és nem kuruttyolók rendszeréről (system), belefoglalva mindent, ami van. Amint a kazár egyedüli öröme a mammón, úgy a német dr. álmainak nonpluszultrája az, hogy nevéhez új rendszer megállapítása fűződjék. Dr. Meyer tehát boldog volt. Boldogsága azonban nem sokáig tartott. Nem azon értelemben, mert Jákob keveselte a 130 esztendőt, hanem azért mert, a hatkötetes alapos munka megjelenése után alig egy hónap múlva az É. N. T. T. (Észak-Német­ Tudós­ Tár­­saság) teljes ülésében arra kérte Meyer­ert, hogy ne hozzon szégyent a német tudományra. Szükséges, hogy tételünket több oldalról is­­megvilágítsuk. Georbe (olr.: Görbe) Márton egyik budai mi­nisztériumban diamistáskodott. AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Csevegés a boldogságról. — Az «Alkotmány» eredeti tárcája. — A Népszínháztól az Erzsébet-körútra igye­keztem. Csak az Isten őrizte, hogy el nem gázolt egy gummikerekű bérkocsi. Ügyes ugrással menekedtem meg. Még gyötört az ijedelem és máris az ott tén­fergő lovasrendőr korholó szavait kellett tűrnöm. Ez bántott. Már kérni akartam, hogy amit mondott, tartsa meg magának, de nem volt rá időm, mert egy tűzszemű masztadón, egy közeledő B. V. Y. ri­­koltozott rám csöngetyű szavával. Még egy ugrás részemről, még egy szidás a masztadón­ vezető részéről s kipirult arccal, fel­háborodott kedélylyel értem el sóvárgott célo­mat, az Erzsébet-körút aszfaltján. Olyan szerencsés vagyok, hogy a gondviselés kiváló kegyével dicsekedhetem. Itt vagyok, pedig: «rám célra már nem egy halál.» Ugyanazon jó gondviselés, mely nem engedi, hogy beleegyezése nélkül egy veréb essen le a háztetőről, most még vigaszról is gondoskodott. Egy tőzsde előtt öt-hat tagból álló igen pol­gárias formájú csoport bámult valamit. Érdekelt a dolog. Egyszerű história! A tőzsdetulajdonos egy ké­pes újságot tett ki a «rámá»-ba. «Bár férfi»-t ábrázolt az újság, amint egy hegy tövében vá­

Next