Alkotmány, 1900. június (5. évfolyam, 129-154. szám)

1900-06-01 / 129. szám

V. évfolyam. 129. szám. Péntek, Budapest, 1900. junius 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre..............kor. 28.— Félévre....................... . ]4.— Negyedévre............... cc 7.— Egy hónapra .. .. .. a 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fül. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—60. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VIII., Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7* Kéziratokat nem adunk vissza. A letört keresztek. Budapest, május 31. Nagy az izgalom az egyetemen, a város­ban és az országban, amiatt a hallatlan és megismételt merénylet miatt korona és kereszt, az állam és a keresztény vallás jelvénye ellen. Ez természetes indulat, mert a szimbólumokban eszméket és in­tézményeiket látják az emberek minde­nütt, melyekkel magukat azonosítják. A jelvényekben nem az anyag, nem is a holt tárgy jó tekintetbe, hanem az etnikai érték, melyet kifejeznek. Ezért részesül­nek a jelvények köztiszteletben és a tör­vények védelmében. A galádság, mely a magyar koronát és rajta éppen a keresztet szemelte ki gyű­löletes rombolásra, annál nagyobb meg­rovást és büntetést érdemel, mert a magyar nemzet kegyeletének legmagasztosabb tár­gyait támadta meg. A közérzés emiatt fel­lázadt s menteni a tettet senki sem merészeli. Ha felekezeti indulatból történt a sértés, annál rosszabb, mert annál veszélyesebb, ha nem felekezeti szenve­dély indította a tettest, alávalósága meg­­vetendőbb. Így is, úgy is a törvény és a megsértett közérzület követeli a legszorgo­sabb kinyomozását és megállapítását annak, hogy ki a bűnös? A törvény szerint­­két hónapig terjed­hető elzárással és 300 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, aki az ország nyilvánosan kitűzött címerét vagy zász­lóját meggyalázó szándékból bemocskolja, megrongálja vagy leszakítja.» (1879. XL. t.-c. 37. §.) Ezért köteles az állami ható­ság, a rendőrség és a bíróság a bűnöst felkutatni, elítélni, megbüntetni. Ha egye­temi hallgató volt a tettes, az egye­temi tanács fegyelmi hatósága jusson érvényre teljes szigorral. A büntetés­nek harmadik és legsúlyosabb neme legyen a közvéleménynek társadalmi ereje, mely az ilyen cselekedetet és annak szerzőjét a tisztességes emberek sorából kiközösíti. De mi nem esünk abba a hibába, amibe a Dreyfuss-eset sodorta a zsidó sajtót, midőn azonnal szolidaritást vallott Drey­­fussal s Franciaország ellen telelármázta az egész világot s oly hadjáratot indított, mely majd megbuktatta a köztársaságot. És ebben a hadjáratban minden eszközt felhasznált az ügy elhomályosítására. Ha a kereszt-csonkító tettes keresztény, mi semmi kíméletet iránta nem fogunk is­merni és ha zsidó, ugyanazon mértékkel fogunk neki mérni, mintha keresztény volna. A bűnös maga feleljen cselekedetéért. S ha bűnrészesei vannak, azok vele. De aki nem részes a tettben, az ártatlan, te­kintet nélkül vallására, vagy pártállására. Nem fog eszünkbe jutni, ha kisülne, hogy zsidók törték le a kereszteket, ezért fele­lőssé tenni mélyen tisztelt Mezei Mórt vagy a köztiszteletben álló Chorin Feren­cet, vagy bárki mást, akinek része a do­logban nincs. De ha a zsidó sajtó elköveti azt a hibát, hogy már eleve és vaktába felekezeti kérdést csinál ebből a bűnből s mindenképpen iparkodik másokat meg­gyanúsítani s a vizsgálatot megtéveszteni: nohát, akkor maguknak tulajdonítsák a lőrt, ami e feltevéseit igazolta volna, erősen hitte, hogy neki igaza van. A kölcsönös vonzódást észrevették egymá­son, Zsófia is, a lovag is s végtelenül jól esett mindegyikük lelkének ez a ta­pasztalat. Kívánták, keresték ezután egy­mást. S a hosszú együttlételek után a soha sem kívánt s mindig korainak talált elvá­lásnál úgy érezte a bánatos királyleány, hogy ez s csak ez az ember tudná igazán megérteni az ő fájdalmát. S nyomon követte e gondolatot mindig egy másik is, hogy ez talán segíteni is tudna az ő nagy baján, de ezt még magának sem merte bevallani. Hanem ez a bátortalanság nem tartott, nem tarthatott sokáig. Nap nap után látták, mily egy­forma a sorsuk, milyen egy a lelkük, a gondol­kodásuk. A leány megtalálta a vitézben, azt aki­ről eddig folyton ábrándozott, álmainak állandó alakja: az erős, a bátor, a szép vitéz, aki meg­érti, az ő lelkét, ime itt áll előtte! — a lovag is megláthatta végre azt a leányt, kit látatlanul, ismeretlenül olyan régen szeretett, akit mindig keresett, így azután, mikor egy alkalmas pilla­natban minden szertartásos, udvari illendőség megsértésével először kérdezte az ifjú a piruló leánykától: szeretsz-e édes , az oly határozot­tan, olyan biztatóan mondta ki azt a boldogító szócskát, mintha 7 évvel azelőtt, azon a bizo­nyos pünkösdi napon nem is Frigyes, hanem Vilmos embereinek adta volna át kedves leányát a világtalan magyar király. Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Látták, tudták, hogy szerelmük elé mennyi nagy akadály gördül s nem igen reménykedhet­tek, hogy, ezeket el tudják hárítani. De legalább zsidó lapok, ha belekerülnek abba a szo­lidaritásba, melyet ők maguk proklamál­­nak. Sajnosan konstatáljuk, hogy a zsidó sajtó máris beleesett e nagy hibába. Míg mi elfogulatlanul koncedáljuk, hogy a tettes lehet ellenzéki, kormánypárti, ma­gyar, nem magyar, szocialista, republiká­nus, zsidó, kálvinista, vagy akár római katholikus is s minden komolyságunkkal az eset földerítését követeljük, addig a zsidó lapok a vizsgálat és a közönség megtévesztésére törekednek. Hirtelen rá­fogták a szerbekre, minden alap nélkül, csupán, mert azt hitték, hogy a nemzeti érzés fölbujtásával hamis nyomra vezet­hetik a hatóságot és közönséget. Következik azután — a hullausztatás módjára — oly tettesek előállítása, kik nem tettesek és a rendőrségnek kitanítása. Szaday Zsófia és Rózsa takarítónők le­írták, hogyan nézett ki a két gyanús fiatalember. Kimondhatatlan raffinériával jelentkezett ma két egyén: Ney Simon szobrász és segédje, azzal, hogy ők ott jártak az egyetem épületében s hasonlí­tanak a személyleíráshoz, melyet a taka­rítónők adtak; a kereszteket ugyan nem bántották, de mint szakértők jegyző­könyvbe diktálták azon véleményüket, hogy Szaday Zsófia és Rózsa maguk törték le­­a kereszteket, takarítás közben, véletlenül. Igazán, nevezetes a két egyetlen tanúnak ezen meggyanusítása, bevádolása. Roppant jellemző! Az megeshetik, hogy takarítás közben egy keresztet leütnek a porcióval, de egy nap valamennyit és a másik nap ismét egyet a helyreállítottak közül és az­után még egy fakoronáról: ez már mégis — ha a siker reménye nélkül is — megkísé­relték. Az eddig örökké csak szomorkodó, félénk leánynak, ki hűségesen engedelmeskedett min­den parancsnak, erőt adott szerelme s aminek eddig még a gondolatától is rettegett volna, most megtette. Odaállott bátran az öreg császár elé, elmondta neki, hogy — mint állanak dolgai, hogy vőlegényét nem tudja szeretni, hogy szíve ezé a derék idegené. Kérte, ne haragudjék, hogy eddig ezt nem mondta ; nem mert előállani, félt a haragjától. Tovább már nem bírja ezt a hall­gatást Frigyest nem szereti, színleléssel pedig csalni nem akarja. Dult-fult a császár, hogy ezt meghallotta. Szidta, átkozta azt a szószátyár franciát, aki ha­­zudozásaival, meg nyafogó verseivel — amint mondta — elcsavarta ennek a szegény leánynak a fejét, de bántani nem merte, hiszen a szom­szédos ország hatalmas királyának volta követje Arról hallani sem akart, hogy fia el ne vegye a magyar királyleányt, semmiért sem engedte volna ezt kedvesének, hiszen régi szép tervei mentek volna füstbe, Magyarország megszerzésének re­ményéről kellett volna lemondania e házasság meghiúsulásával, de hát végre is engednie kel­lett, minden igyekezete, szép szava úgy, mint fenyegetése haszontalan volt a lány elhatározá­sával szemben. Engedett tehát, csakhogy nem volt köszönet benne. Kimondotta utolsó szóképpen, hogy megen­gedi Zsófiának a távozást udvarából, de csak egy feltétel alatt. Ha megígéri, hogy tőle egye­nesen valami kolostorba megy, ahol élete hátra­levő részét fogja eltölteni. Nehéz, elhatározás küszöbén állott a­­magyar. AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Zsófia. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — II. Lassankint egyre melegebb lett ez a vonzó­dás s barátságos indulata most már nem csu­pán szerencsétlenségük közösségében gyökered­zett. Naponta látta Vilmost a lakomákon, a tornákon, a sétáknál, gyönyörködött szép alakjá­ban , lelkesen tapsolt, ha győzött a követek tisz­teletére rendezett viadalokban; csak úgy nyelte szellemes szavait magában százszor is összeha­sonlítván őt vőlegényével s bizony az összeha­sonlítás az idegen javára ütött ki. Napról-napra jobban hasonlított ez a francia vitéz a kis leány szemében azokhoz a lovagokhoz, kiknek győztes fegyvereit hajdan az esztergomi tornákon látta megkoszorúzni. Vilmos is megismerkedett az udvariakkal. Megtudta, hogy az az örökké szomorú kis­lány, ki oly résztvevően hallgatta az ő szerencsétlen­ségének a históriáját, Frigyesnek a menyasszo­nya s ezentúl, már csak a felséges házigazdák iránt való figyelemből is többet kezdett foglal­kozni a szép királyleánynyal. Kiváncsi, nagyon kiváncsi volt különben is, mi lehet az oka an­nak az állandó szomorúságnak? A sokat szen­vedett emberek éleslátása azt súgta neki, hogy valami nagy bánat törli le annak a fiatal arcnak a rózsáit, valami vigasztalhatatlan szomorúság látszik azokból a bánatos szemekből , s bár az­ udvariak beszédeiből semmi olyast nem hab

Next