Alkotmány, 1900. július (5. évfolyam, 155-180. szám)

1900-07-01 / 155. szám

ALKOTMÁNY. 155. szám. hozott, melyet flagráns jogsértés miatt megsemmisített a Kúria. A várnai nép­­gyűlésen a hivatalosan elkövetett ocs­­mány bűncselekmények megtorlatlanul maradtak s ártatlanokat ítélt el a hivatalt viselő igazi bűnösök helyett a trencséni királyi törvényszék. A legutóbbi budapesti esküdtbírói verdikt, tévessége dacára, er­kölcsi kvalitás és igazságszolgáltatási bel­érték és becsületérzés dolgában mérhetlen magasságban áll a hivatalos ügyészi és bírói ez aktusok nívója fölött. Hát ki tanította meg ezt a társadalmat arra, hogy a törvény ellenére is szabad igazságszolgáltatási aktusokat végezni ? Az a hivatalos hatalom, a maga ügyész­ségével és egyes bíráival, mely az ártat­lanokat büntette, mikor ezt a pártönzés alacsony szenvedélye sugallta, de mely a leggonoszabb bűnösökkel szemben ke­gyelmet gyakorolt. Az esküdtek Budapesten csak ezt a ki­­tanítást követték. Ők is a törvény elle­nére ítéltek. De mentségük az, amit a hi­vatalos párturalom nem hozhat fel maga mellett, hogy emberi érzésből felmentettek egy vádlottat, mert könyörületet éreztek iránta cselekménye indokának sok rokon­szenves vonása miatt; mig az ügyészség és biróság nem egy esetben az emberi és jogérzést csúfosan megtagadva, elvetemült gazokat engedett futni s ártatlanokra mondta ki a sújtó ítéletet. Ebben van a különbség a legutóbbi budapesti esküdtbirói verdikt és a magyar igazságszolgáltatás hivatalos szakközegei­nek nem egy igazán felháborító eljárása között. Hol keresendő tehát az orvoslás ? Ne tessék a hivatalos hatalomnak köz­­igazgatási, ügyészi, bírói és egyéb után példát adni arra, hogy a törvényt tetszés szerint alkalmazni és nem alkalmazni is lehet. Azután tessék mindenekelőtt gon­doskodni arról, hogy úgy a hivatalos, mint a nem hivatalos magyar fájdalom jogérzete erős, hajthatatlan és a minden irányban kérlelhetlenül gyakorolt igazság ereje által áthatott és megedzett legyen. Felfordult és megbomlott hivatali és tár­sadalmi állapotok közepette az igazság­szolgáltatás megnyugtató nem lehet. Akár szakbíróság, akár esküdtbíróság kezelje azt. A művelt nemzetek jogtörténete pedig meghazudtolja azokat, kik ily szerencsét­len viszonyok uralma alatt az esküdt­bíróság és csak ebben keresik a baj okát. Mert ez a történet azt tanítja, hogy romlott, pártos és megbízhatlan szokott lenni ilyenkor minden bíráskodás, akár hivatalos, akár népbírói mandatáriusok­­ kezén. De ez a történet azt is tanítja, hogy az arányokat tartva szem előtt, független polgárok esküdt-ítélkezése soha­sem volt oly romlott és soha sem sülyedt le annyira, mint amennyire elaljasodni tudott a kormány-erőszak nyomása és korrupciója által megmételyezett, kineve­zéstől függő szakbírák által gyakorolt igazságszolgáltatás, nézve festött pléh, de távolról olyan, mintha meisseni parcellán volna. Mekkora hatása lesz ennek! Végül összevásárol egy határ zsur-zsemlét, melyet jobb ügyhöz méltó buzgalommal keneget be központi margarinnal, körített liptóival, he­gyibe sonkaszeletkék, kaviárgolyócskák, konser­­vá­t rák és Isten a megmondhatója, miféle kon­zervált gyomorrontók kerülnek. Rogyásig van rakva a tálca az . . . a nevét se merem leírni ... az emberkínzó sandwiched. Öt órára önagysága teljes gálában van, mintha csak önmagánál lenne látogatóban. És készen van a szalon is a vendégek elfogadására. A gyermekeket ilyenkor beszállásolják a cse­lédszobába, esetleg a konyhába, mert alkalmat­lanok. Itt aztán idejekorán kipreparálják őket a felvilágosodott század igényeihez képest. Itt meg­hallják, hogy a szomszédok Borcsáját megcsalta a bakája, hogy a Marcsát az a Borsosaival kö­zös szerencsétlenség érte, melynek miatta a jö­vőben nem mint szakácsnő fogja értékesíteni képességeit stb. Ő nagysága benn ül a szalonban, úgy ül, mintha parazsat raktak volna alá. Vájjon eljön-e a számtanácsosné ? Milyen irigy lesz a férje hi­vataltársának a felesége, ha esetleg a miniszter unokaöcscsének a sógora is itt lesz. C. grófék szintén eljönnek, mert gróf is van ám a játék­ban, egy eleven gróf! C. gróf különben posta­kezelő tiszt, de ez nincs a hátára írva, míg el­lenben teljes joggal lehet dobálózni a címével: «Mondja csak, gróf . . .» «Mit gondol, gróf?» Huh! micsoda triumfus ez a többi asszony fö­lött ! — Eljön továbbá Tábornok József is, akit per «Tábornok úr» titulálnak s a kevésbbé be­avatottak szentül azt hiszik az egyszerű bank­hivatalnokról, hogy valamely már civilbe vonult katonai tekintély s nem is sejtik, hogy a veze­tékneve Tábornok. A nagysága olyan szívdobogások közt ül a szalonban, mintha egy egész kovácsműhely köl­tözött volna a mellébe. Eljönnek-e mind? Itt lesznek-e valamennyien, akikből ígéretet csi­kart ki. Lángodyéknál 15-en voltak a minap, ő 18 személyt toborzott össze mára. Ezért kellett a szomszédtól kanalakat kölcsön kérni, a másiktól asztalkendőket. Csöngetnek. A ház úrnője a képzelhető legelőkelőbb pózéba vágja magát. Olyan édesen mosolyog, mintha csurgatott méz folynék ajkairól. Vár, vár, végre kidugja helyes fejecskéjét az ajtón. — Ki volt az Julcsa? — A Gellencséréket keresték, — felel Julcsa, a ház egyetlen Julcsája, akinek fején ott díszeleg ugyan az első szobaleányt megillető fehér csipke fodor, előtte ékeskedik a fehér melleskötény, de félig leszárított kezén oly veszedelmes módon csillog a mosogatóvíz nyoma, hogy megőrzi érintésének emlékét az a kabát vagy gallér, amelyet Julcsa leányasszony segít le a zsúr­­vendégről. Kis­vártatva újra csöngetnek. És hallszik aztán nehéz zuhanás. A koshedt ruha­akasztónak letört egy foga a ráakasztott teher alatt. Ezzel a kellemetlen incidenssel belép a két első vendég. Ő nagysága olyan szívélyességgel fogadja, mintha már volna benn pár vendége, akikkel éppen most szapulta meg istenigazában az ér­kezőket. Kiplántálkoznak. Zötyögősen indul a társalgás. Kétségbeejtő pauzák . . . egy-egy hajával előcibált közhely, aztán ismét pauza. A pánik egyre tart a háziasszony részéről: jönnek-e még? Nem vall-e kudarcot? Körülbelül még egy órát vesz igénybe, mire ő nagysága által vívott kegyetlen lelkitusa után annyi vendég tölti meg a szalonnak tisztelt szobácskát, amennyi ülőhely csak akad a la­kásban. Együtt ül a társaság, illetve kotteriákra oszlik. A fiatalabb urak és leányok közt élénk társal­gás indul meg. Nincs az az alföldi béres, aki túltenne rajtuk mokányság tekintetében. Annyi és akkora gorom­baságok mondatnak el egymásnak, amennyit csak találhatnának, ha volna egy aféle kanász­­szótár. Eközben olyan sikamlós vicceket eresztenek meg, amelyeknek hallatán be kellene látnia Pré­­vostnak, hogy az ő Demies vierges-eiben mégis idealizált, mikor a mai fiatal és kevésbbé fiatal leányokat festötte. Sok tartalmatlan léhaságot hord halomra ez az összekényszerített társaság, amelynek éppen semmi mondani­valója egymásnak. Hiszen olyan idegen és annyiféle elemből van összekeverve, hogy egyik se bír beletalálni a másik gondolat­­menetébe. Végül az egyetlen oázishoz menekülnek. Előbb a nyilvánosság terén szereplő egyének, írók, művészek magánéletébe tolakodnak bele, aztán következik a közvetlen vagy csak hírből ismert családok belső életének föltrancsírozása. Nem lehet képzelni valami visszataszítóbbat. 2 A trónörökös esküvője. Budapest, június 30. A holnapi nap örömünnepe két hatalmas or­szág népeinek. A reichstadti kis kápolna orgo­nája felbug és hangjainál kéz a kézben indul meg az új élet útjára egy pár: a szivek királya, a szivek királynéja. Az előkészületek megvannak, a trónörökös és mátkája is ott van a nász színhelyén már, a csehországi kis városkában, mely úgy bukkant ki hirtelen az ismeretlenségből s helyet kér most már a történelemben magának. Holnap ezer dróton szalad világgá a szó, a monarchia örö­mét hirdető, a szent esküvés pillanatában millió szív dobban meg, millió lélek emelkedik Áhítat­ban a felhők fölé: boldogságot, emberi szívvel érezhető boldogságot könyörögni le rájuk. A reichstadti kastély ma még egyszerűen és csön­desen áll, csak helyenként mutatja a város lobogó­­dísze, hogy ünnepi esemény készül. A reichstadti kastély, egy nem nagyon díszes, de nagyterjedelmű várszerű épület, amelynek kapuján még a szász­­lauenburgi és pfalzi címerek láthatók, csekély emel­kedésen épült a városkától északra. Eredetileg a ha­talmas dubi Berka-családnak a vára volt. A várká­polna, amelyben a díszes esküvő végbe fog menni, valóságos gyöngye a kastélynak s melyet V. Ferdi­­nánd és neje akiknek Reichstadt legkedvesebb nyaraló helyük volt, pazar fénynyel rendeztek be. A mellékoltár felett egy Mária-szobor áll gyö­nyörű fehér selyemruhában, amely Mária Anna királynőnek a menyasszonyi ruhája volt. A főoltár fölött Kandier festménye , Assisi szent Ferenc halája látható. A kápolnát húsz Kandle-féle freskó diszíti. Valamennyinek a tárgya Jézus és a Boldogságos Szűz életéből van véve. A renaissance-stilű mennye­zeten életnagyságú angyalok és Krisztus kínszenve­dései vannak ábrázolva. A padló mozaikszerűleg három szinű belföldi márványból van összerakva. A városka igen csendes, a holnapi ünnepet csak a zászlódísz jelzi. A főherceg már előzetesen kérte, hogy minden ünnepélyes fogadást mellőzzenek és Reichstadtban kívánságaihoz szigorúan alkalmazkod­nak. Ma reggel Reichstadtba érkezett a herceg főudvarmestere, Nostitz-Rhienek gróf altábornagy. Reichstadtban van Mária Terézia főhercegnő, a trón­örökös édesanyja, aki személyesen vezette az ünnepi előkészületeket, továbbá Mária Annunciata és Erzsébet főhercegnők. Nászvendégekül ideérkeztek Löwenstein herceg és neje, Kinsky grófnő, Chotek Károly gróf, a Chotek-család feje, Chotek Farkas gróf, Wuthenau, százados és felesége, Thun Jaroszláv gróf és fele­sége, Nostitz Lipót gróf, Chotek Zdenka és Henriette, mint a menyasszony testvérei és sógorai, továbbá Nostitz gróf főudvarmester és Cavriani gróf alezre­des, Mária Terézia hercegnő kamarai elöljárója. Ferenc Ferdinánd főherceg Drezdából érkezett Reich­stadtba. Drezdában találkozott a Chotek-család ott időző tagjaival, aztán Gross-Priessen-be utazott menyasszo­nyához, akivel együtt utazott tovább. Az udvari vonatot az aussig-teplici vasút felügyelője Osmosy, Chür vo­natfőnök és Westenreber fűtőházi főnök vezette. Pont fél 4 órakor a csupán 3 kocsiból álló külön­vonat beérkezett a kis reichstadti pályaudvarba, mely ez alkalomra zászlódíszt öltött. Mivel minden foga­dás mellőzendő volt, csak Rostel állomásfőnök, a kerületi titkár és a csendőrörs parancsnoka várta a Rosmanich forgalmi felügyelete által vezetett vona­tot, mely az állomás épülete előtti vágányon állott meg. Ferenc Ferdinánd maga nyitotta ki a kocsi ajtaját és a várakozó udvari fogatok közül az elsőhöz vezette menyasszonyát és ennek nővérét Withenaunét. A második kocsiban Löwenstein örökös herceg és neje, a harmadikban Withenau és Chotek Henriette grófnő következtek. A fogatok élénk hod­ Vasárnap, 1900. júliusi.

Next