Alkotmány, 1900. november (5. évfolyam, 260-285. szám)

1900-11-01 / 260. szám

ALKOTMÁNY. 260. szám. kötödést illetőleg a pragmatika szankcióra is, el­mondja, hogy kikből áll a legfelsőbb uralkodóház; foglalkozik a házasság kérdésével. (Halljuk! Halljuk!) A legfelsőbb uralkodóházhoz való tartozóságnak az uralkodóház tagsági jogának kérdését a következőleg szabályozza: (Halljuk! Halljuk ! Olvassa). ..4 legfel­sőbb uralkodóház áll: a császárból, mint annak fejéből, ennek nejéből, az uralkodó elődjeinek esetleges életben levő özvegyeiből, a főherceg urakból és a főhercegasszonyokból, akik egyen­rangú és a mindenkori legmagasabb család által jóváhagyott házasságból férfiágon leszármaznak» stb. (Mozgás a szélső baloldalon. Halljuk! Hall­juk!) Ezután jön a többi diszpozíció. Azután azt mondja a házassági részében (olvassa.): «A min­denkori családfő beleegyezése nélkül császári házunk egy hercegének és hercegnőjének sem szabad házas­ságra lépni. Ez a beleegyezés a házassági szerződés ratifikálása vagy egyéb formális ■ nyilatkozat útján adatik meg. Az ezen jóváhagyás nélkül kötött házas­sági szerződés semmisnek tekintendő és az összeeske­­tettnek és gyermekeinek nem szolgáltathat alapot sem az örökösödésre, sem az érdíjra, özvegyi részre, ki­­házasításra, vagy házunk tagjainak állására, címére és címerére irányuló igényekre, sem pedig a házassági egybekelés egyéb jogkövetkezményeire irá­nyuló igényekre. Azokban az esetekben, amidőn egy házasság érvé­nyes vagy érvénytelen volta felett a felséges uralkodó­házban vita támadna, a döntés a családfőnek van fentartva. A balkézre kötött, u. n. morganatikus há­zasságok császári házunkban szintén csak a minden­kori családfő beleegyezésével köthetők érvényesen.» (Halljuk! Halljuk!) Ez annak a h­ázistatutumnak és szabályzatnak a tartalma szóról-szóra. Mind­az, ami a házasságra vonatkozik, ebből áll. Sem több, sem kevesebb ab­ban nincsen. Ebből kettőt méltóztattak látni. Az egyik az, hogy mindaz, ami abból lényeges, ebben a fő­hercegi nyilatkozatban fel volt már véve, benne van és köztudomásra van hozva; a második pedig az, hogy az egyenjogúság kérdése, vagy elve és a mor­­ganatikus házasság intézménye egyszerűen fel van említve ebben a szabályban. A morganatikus házas­ság egyszerűen át van véve a gyakorlatból és nem ez a szabály találta fel, nem ez a szabály állítja fel és rendezi, hanem egyszerűen átveszi és csak röviden hivatkozik reá és csak azt mondja, hogy amennyiben morganatikus házasság köttetnék, ahhoz is beleegye­zés kell, épp úgy, mint tikhoz, amely nem morganatikus. Hogy a Ferenc Ferdinand nyilatkozatának okirata nincs itt, az sem baj, hiszen, ha az eredeti magyar nyelven kiállított és aláírt okmányt, ha a Ház kí­vánja, ő bemutathatja, ennek akadálya nincs, ámbár fölösleges, mert ő hitelesített másolatot mutatott be s annyi hitelességgel csak bír, mint egy közjegyző. Hogy Ausztriában becikkelyezik-e a Ferenc Ferdinánd nyilatkozatát, igen vagy nem, az nem a mi dolgunk. A főherceg hitvese a most becikkelyezendő nyilatko­zat alapján, bármily fájdalmas legyen, magyar ki­rályné nem lehet. Ha trónra jut Ferenc Ferdinánd: e nemzet, ha nem is tisztelheti majd hitvesét a magyar trónon, felkeresi őt tiszteletével, hódolatával a családi szentélyben, de hogy királynéul nem fo­gadhatja, az nem a magyar nemzeten múlt, hanem a főherceg akaratán. Hátra van, hogy számot adjak arról, hogy a Rakovszky István, Zichy János gróf, Zichy Aladár gróf, Meszlényi Pál, Páder Rezső, Molnár János, Buzáth Ferenc, Farkas József, Major Ferenc és Juriss Mihály által beadott indítványt, melyet Z­ich­y János úr volt szives megmotiválni, a magam részé­ről miképp fogom fel és mi vele szemben az állás­pontom. Amit a képviselő urak a törvényjavaslat első bekezdésébe felvenni akarnak, azt én oly kardinális tételnek és igazságnak tartom a mi közjogunkban, amelyhez szó nem fér, amely­nek igazságát felszólalásom legelején egész erély­­lyel és tőlem telhető kimerítő érveléssel hang­súlyoztam. Akik részt vettek az igazságügyi bizottság­ban, tanúságot tehetnek mellette, hogy felszólalá­somban mindig azt jelentettem ki, hogy a magyar trónöröklési rendet és jogot és mindent, ami azzal összefügg, kizárólag az 1723. I. és 11. t.-cikk sza­bályozza. Hogy nem folyománya az 1723: II. t.-c. valamelyik más rendezésnek, az, a mi törvényünk Magyarország önálló rendezkedése az örökösödési jogra nézve. Ezt az igazságügyi bizottság jelentésé­ben ki is mondta és amint hozzájárultam ehhez akkor, hozzájárulok itt is. De más az, valamit fel­venni a törvénybe és más azt helyeselni. Én igenis nem tartom felveendőnek a törvénybe, nem azért, mert nem helyeslem, hanem azért, mert nem látom át annak szükségét. Ez egy principiális ki­jelentés, a­melynek nézetem szerint igen helye volt az igazságügyi bizottság jelentésében, de amelyet a törvénybe felvenni nem kell. A másik okom az, hogy a t. képviselő urak nem egy betoldást akarnak az általam előterjesztett törvényjavaslatban, hanem ők egyszerűen a törvényjavaslat első bekezdése helyére akarják ezt a nagyon helyes, de principiális kijelentést tenni, minél fogva kimaradna belőle az, ami java-java a törvényjavaslatnak, hogy a magyar törvényhozás megvizsgálván ezt a nyilatkozatot, kije­lentette, hogy igenis az által, hogy felveszi törvény­tárába e nyilatkozatot, azt az 1723-iki törvénycikkel egyezőnek tartotta, hogy azért veszi fel, mert vele egyezik és ha nem egyeznék vele, nem venné fel. Ennek a diszpozitív kijelentésnek teljes kihagyása mellett annak a principiális felvételnek éppen nem lenne ér­telme és nemcsak, hogy nem szükséges, de így egy­általában nem is volna lehetséges, mert akkor nyitva marad az a kérdés — akarattal történt-e vagy nem, nem tudom, hogy ez a főhercegi nyilatkozat az 1723. törvénycikkel egyezőnek találtatik-e vagy nem. Már­pedig én ezt nyitva hagyni nem akarom, mert ezt tartom a törvényjavaslat lényegének és a magyar törvényhozás ezen konstitutív kijelentése a törvény­javaslatnak egyik elengedhetetlen kelléke. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Kéri a Házat, ne nyúljon be az érzelmek világába, ne idézzünk elő érzelmi össze­ütközéseket, amire szükség nincs. Ferenc Ferdinánd kiküzdötte magának boldogságát, jó kívánságaink­kal keressük föl és áraszszuk el, és ne nyúljunk bele e boldogság jövőjébe. Ajánlja a javaslat elfoga­dását. (Taps: Éljenzés a kormánypárton. A kormány­elnököt sokan üdvözlik.) A Ház ezután elhatározza, hogy áttér az interpellációra. Endrey Gyula interpellációt intéz a belügym­inisz­­terhez azzal a kérdéssel, hogy harmadfélév óta miért nem hajtották végre a község- és helynevekről szóló 1898. évi IV. t.-cikket; szándékozik-e a kormány nemzeti érdekeinkre való tekintettel a törvényt teljes szigorral mielőbb végrehajtani ? Az ülés délután 1 óra 30 perckor végződött. A „meddő papság.“ A Nagyszombat vidéki kerület papsága még folyó évi szeptember hó 12-én Pozsony-Keresz­­turon Ernyey Kálmán plébánosnál tartotta ren­des őszi gyűlését. A mise után megtekintettük a tavaly 24.000 korona költséggel épült s a plébá­nos buzgóságát hirdető, e vidéken párját ritkító gyönyörű szép emeletes népiskolát, mely a hívők áldozatkészségét s a plébános kiváló szakértel­mét századokon át fogja hirdetni. Majd megkez­dődött a plébánián Friedrich József esperes s majtényi plébános elnöklete mellett a tanács­kozás. A Szent Lélek kegyelmének segélyül hívása után elnöklő esperes felolvasta Miksa szász ki­rályi hercegnek a szent­miseáldozatról szent Pálnak a zsidókhoz intézett levelének alapján íróit felavató értekezését, melyet saját észrevé­teleivel kisért. Tudvalevőleg az esperes két éven át az Eucharistiáról tartott előadásokat a kerü­leti gyűlések alkalmával s ezúttal a tudós ki­rályi hercegnek érvelési módozatait ismertette. Ezután élénk eszmecsere között megvitatták a «Templom vagyon kezeléséről­ kiadott szabály­rendeletet. Miután abban többféle sajtóhibát s ellenmondást találtunk, a kerületi papok egyhan­gúlag oda nyilatkoztak, hogy keressék fel az egyházmegyei hatóság, miszerint a plébáno­sokra úgyis nagy teherrel nehezedő templom­pénztári pénzkezelési felelősséget szüntesse meg s az összes templomi és alapítványi p­én­­zeket saját körében a központban, Esztergomban kezelje. A kerületi esperes hangoztatta a nagyszom­bati érseki helynek, Szitányi Ferenc prelátusnak egy plébániai templom vagyonának elhelyezé­sére vonatkozó leiratát, melyben a Nagyszom­bati Népbankkal szemben a Nagyszombati Ta­karékpénztárt és Nagyszombati Hitelintézetet ajánlja; továbbá megemlíti, hogy egy bizonyos kerületbeli patrónus egyenesen megkívánja, hogy a templomvagyon csak a «Nagyszombati Taka­­rékpénzt­ár»-ban helyeztessék el. E tárgy fölött élénk vita fejlődött s a háziúr, Ernyey Kálmán keresztúri plébános már ezen gyűlésen is lelke egész hevével védelmezte a «Nagyszombati Nép­­bank»-ot mint teljesen megbízható, korrekt keresztény szellemű, a nép részére alapított pénzintézetet. Most e tárgyban a következő nyílt levelet bo­­csájtotta közzé: Főtisztelendő Friedrich József nagyszombat-vidéki kerületi esperes urnak Majthény. A folyó évi szeptember hó 12-én tartott őszi ke­rületi gyűlés alkalmával jónak látta Főt, ur hang­súlyozni, hogy a nagyszombati érseki helytartó úr biztos pénzintézeteküt, melyekbe az egyházi vagyon elhelyezhető, a nagyszombati «Népbank»»-kal szem­ben a «Nagyszombati Takarékpénztárt» és «Nagy­szombati Hitelintézetet» tartja. Az érseki helytartó úr ezen nyilatkozatát én annyival inkább különösnek találom, mert hisz ugyanezen helytartó az 1897-ik évben, midőn a «Népbank» alakult, szerény magam megkeresésére megengedte, hogy az egyházi vagyon e tisztán és kizárólag keresztény bázison a keresz­tény nép számára állított «Népbankba» elhelyeztes­­sék­. A lezajlott három év óta a «Népbank» teteme­sen megizmosodott takarékbetétjei meghaladják jó­val a 600.000 koronát. E betétek túlnyomóan, csak­nem kizárólag a népnek megtakarított filléreit ké­pezik. Főt. úr fenti nyilatkozatára kijelentettem volt, hogy az így odadobott keztyűt a «Népbank» nevé­ben felveszem, az esperes úr vagy esetleg a hely­tartó úr ezen kategórikus provokációja elé kiállok, akár a papi koronák szűk­ körébe, akár a zsurnalisz­tika terén a közélet porondján. Ha nem nálam van a gyűlés, legott felelek, de a háziúr autokratikus jogával nem akartam élni a «zöld», annál kevésbbé a «fehér» -asztalnál. Hetek választanak el azon idő­ponttól, hogy esperes ur ajkairól elhangzottak a nagyszombati érseki helytartó úr nézeteit tolmácsoló szavak — azóta tehát «aluvánk» nem egyet. Ami fölött a jó Isten tudja «iustae»-vel «iniustae» «indig­­nationis-ira et affectu commoti», esetleg nagy hévvel vitatkoznánk vala, afölött ma higgadtan diskurál­­hatunk. Kérem esperes urat, méltás­a soraimat vala­melyes figyelemre, sőt kérem, terjeszsze azokat, ha helyén találja, akár az érseki helytartó úr, akár bíboros urunk és atyánk magas színe elé. Alig két hónapja, egy nagyon figyelemre méltó szálló ige hangzott el az ország egykori kormány­elnöke, az egyházpolitikai törvények meghozója aj­kairól, amidőn bizonyos körökben a magyar katho­­likus papság esetleges akciójáról volt szó : «a katho­­likus papság meddő, mert dogmatikus.» A magyar katholikus papság meddőségét vagy akció­képességét megbírálni leghivatottabb az, aki hogy úgy mondjam, kardcsapás nélkül hozta meg az egyházpolitikai törvényeket. Igaza van-e a «szálló­igének»­­? Meddő-e a magyar katholikus papság? Igénytelen nézetem szerint: igen a­­ magyar katho­­litus papság meddő, de nem azért, mert dogmatikus. Nem! h­a nem volna dogmatikus, nem volna katho­likus. A magyar katholikus papság meddőségének okai egyebütt rejlenek. Keressük ezek egyikét, ha nem legfőbbikét — sine ira et odio. Bátor a népek és nemzetek evolúcióit nem lehet kaptára húznunk, mégis még az etnikai világot is a természet törvényei befolyásolják, tehát hasonló erők mint okok hasonló okozatokat szülnek. A katholikus nagy Franciaországban a hatalmas és gazdag klérus mindenható volt. Nem volt-e, kérdem, a francia Abbéismusnak jó része a 89-iki forradalom kitörésé­ben. A frigiai sipkás francia papok száma nem volt nagy — nagyobb az ez idők mártirjai­é. A francia menekült papokat a protestáns Anglia tárt karokkal fogadta. Ez emigráns papok a katholicizmus nevé­nél a becsületére váltak. A francia papság minden Gal­­licanismus, Febronianismus, utóbb Jansenismus stb. kisértgetései mellett katholikus, tehát dogmatikus is maradt. A francia papság azonban meddő is volt, és e meddősége rettenetesen boszulta meg magát a forrada­lom által. A forradalom után a francia papság feladata volt: a katholikus Frankhont a katholicizmusnak újra meghódítani. A francia papság lángbuzgóságán nem múlik, hogy e hódítás lassan megy. Hisz a hitélet újabb jelenségei akár a misztika, akár a naturaliz­mus terén frankhonnak. Az örökimádás, Jézus szent szivének tisztelete nem-e Franciaországban keletkez­tek ? S vájjon a Lourdesi barlangban eszende ki­gyulladó fáklya és gyertya­fény nem hat-e hazánk legkisebb falujáig ? És mégis a hitélet oly sokféle nyilvánulása mellett a katholikus Franciaország tör­vényhozása az, amely a katholicizmust lábbal ti­porja, hol csak szerét teheti. Fordítsuk figyelmünket más irányba. A túlnyomóan protestáns Némethonban mily dicső győzelmi harcot vívott a katholikus klé­rus, pedig a német katholikus klérus épp oly dog­matikus, akár a francia, vagy magyar. Íme mindkettő dogmatikus, mindkettő hitbuzgó és mégis az egyiknél meddőség nyilvánul, míg a másik eredményes aktivitás­sal kecsegtet. Hát nálunk ? Azt mondják, hogy a ma­gyar katholikus klérus gazdag. Vájjon az a vagyon, melyet a «holt kéz» vagyonának neveznek, exkluzive a klérus vagyona? Vagy nem-e inkább a katholikus egyházé Magyarországon ? A feudalizmus korában az egyház hivatása volt a gyengét a feudális ököl­jog ellen megvédeni. Ezt csak erős kéz végezhette, mely küldetését, jogát a vezetéshez isteni eredetűnek mondhatta. Íme ez oka nálunk a püspökségek nagy dotációinak. Ott, hol a papi fejedelem hatalma elég­telennek bizonyult, állott elő, hol vallásos buzgóság­­ból, hol számításból a patronátus. «A patronátusi rendszer a püspököktől le a lelkészekig, amennyit anyagilag gyámolitani látszott az egyházat, csaknem annyit ártott annak részrehajlásával s a javadalma­­sok megválasztása­ és kinevezésében tévedéseivel. A primási szék a múlt és jelen században 52 évig tar­tatott üresen. Más érseki s püspöki székek is rend­szerint több évekig hagyattak? főpásztorok nélkül. Má­ria Terézia uralkodása alatt a kanonokok kinevezése, mely törvény szerint a püspököket illeti (Lásd Lúd. II. Decr. 111 art 21) tőlük elvétetett............ekkor 4 Csütörtök, 1900. november 1.

Next