Alkotmány, 1901. április (6. évfolyam, 79-103. szám)

1901-04-23 / 97. szám

VI. évfolyam. 97. szám. Kedd. Budapest, 1901. április 23. ELŐFIZETÉSI ÁR: Égész évre ..........kor. 28.­Félévre­­.................... « M.— Negyedévre...... . 7.— Egy hónapra­­ a 2.40 Egyes szám 8 áll., vidéken 10 ü­ll. megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL­ VIII. Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hnbertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasso 7. Kéziratokat nem adnak vissza. Keresztügy a bíróságnál. Budapest, április 22. A szellemek elválasztása megkezdődött. A kereszt az a jel, mely az elválasztást eszközli; a kereszt az a jelvény, mely körül egyfelől a kereszténység, másfelől a zsidóság és a pogányság harca dúl. Az egyetemi keresztkérdést nyomon követte a bírósági keresztkérdés. Az Al­kotmány legelsőnek közölte az igazság­­ügyminiszternek még 1895. december 18-án 54001 sz. a. kelt rendeletét, mely­­lyel meghagyta, hogy a bíróságok tárgyaló­­termeiben, a bírák asztalán ott legyen a feszület. Ez a rendelet sokáig írott malaszt maradt, de az egyetemi keresztkérdés és az azzal karöltve járó elválasztása a szelle­meknek, kiválóan aktuálissá tette az igaz­ságügyminiszter rendeletének végrehaj­tását. A budapesti VI. kerületi kir. járásbíró­ságnál így került a feszület Petz István dr. kir. aljárásbiró asztalára. A kereszt tehát megvolt, a kereszt-«affér» szintén nem késett. Egy zsidó vallású ügyvéd­­jelölt «megbotránkozott» azon, hogy a bíró asztalán ott volt a feszület , tehát annak a nagy világtörténelmi drámának az ábrázolása, mely tisztán racionalista szemekkel nézve is az emberszeretet és az idealizmus apotheozisa, és annak a Jézus Krisztusnak a képe, akinek köszön­hetjük a mai európai kultúrát, amely kul­túrát a zsidóság és az újpogányság is élvezi. Az ügyvédjelölt úr megbotránko­zott az Úr Jézus keresztjén és fajának ismert szerénységével nyomban kérdőre is vonta a bírót, váljon a kormány ren­deletéből van-e ott a kereszt, vagy a bíró úr önkényesen tette azt oda. A bíró nyu­godtan azt felelte: «Ahhoz önnek semmi köze». A szóváltás további folyamán az ügyvédjelölt azt mondta, hogy ő olyan asztalnál nem tárgyal, amelyen feszület áll. A bíró természetesen nem dobta az asztal alá a feszületet, hanem megbírsá­golta a feleselő ügyvédjelöltet. Nem tudjuk, hogy a bíró miképp járt el az ügyvédjelölt által képviselt perrel, nem tekintette-e az ügyvédjelölt ügyfelét meg nem jelentnek s nem fogja-e egy kis kártérítési igény lehűteni az egyetemi radikális ifjúság elveit valló ügyvédjelölt urat. De figyelemreméltónak tartjuk az esetet, mert mutatja, hogy a zsidóság és az ennek szolgálatában álló liberalizmus hová törekszik. A zsidóság a felekezetek egyenjogúsá­gát és a zsidó vallás recepcióját úgy sze­retné magyarázni, hogy ezzel a magyar állam teljesen felekezetlenné váljék. Mikor most azt panaszoljuk, hogy a magyar állam felekezetien, akkor a kormányzati szellem felekezetlenségét értjük ez alatt. A magyar állam maga, az ő történelmi múlttal bíró intézményeiben, még nem felekezetien, hanem keresztény; avagy legalább részben még az. Hogy ez a ke­resztény jelleg eltöröltessék, arról szó sem volt; a zsidó vallás recipiálása alkalmával a javaslat liberális hívei sem mondták azt, hogy ezzel a magyar állam keresztény jellege megszűnik s helyébe egy feleke­zetien jelleg lép. A zsidó vallás recipiál­­tatott ugyan, de ezzel még nem tétetett lemdöfést egy német cikk adta meg neki halálos ágyán. Lubrich hallgatott, soká hallgatott. Én nem tűrhetvén, hogy a «Catilinák», a «sajtóbrigandok», amint őket együttesen neveztem szóban és betű­ben , nem tűrhetvén, mondom, hogy oly ember­nek érdemeiben, becsületében gázolódjanak, aki minden, de minden érdek nélkül, csupán a taní­tás, nevelés szent ügye iránti buzgalomból ál­dozta éjjelét-napját, csekély fizetését, sőt még azt a kétszáz aranyat is, amelyet az Akadémiá­tól kapott; áldozta roppant munkáira, hogy a parlagon heverő magyar tanügy-irodalom alap­ját megvesse; áldozta, hogy a tanügy terén a hivatottaknak biztos kalauzt szolgáltasson ke­­zökbe, a hívatlanokat pedig vagy elriaszsza, vagy elriasztássa az oltártól, amelyet a haza és egy­ház, az emberiség pótolhatatlan kárára csak megszentségtelenítenek, meggyaláznak oly embe­rek, akiknek sem Istenek, sem kazájuk, sem emberségük, akik látván, hogy a tanítói pályát is méltányolni kezdi a világ, épen úgy kenyér­mezei viadalt kezdettek a tanügy terén, mint a hozzájuk hasonló üres fejű és üres szívü, sivár lelkű politikusok (?) a parlamentben, a sajtóban, egész közéletünkben, városban, faluban, várme­gyében, államban! Hisz ekkor volt virágjában a majom bölcselet, a létért való küzdelem amaz elmélete, amely a felebaráti szeretet tanát el­vetve, elméletben és gyakorlatban amaz ördögi elv álláspontjára helyezkedett, amelyet a magyar e közmondással fejez ki: Aki bírja, az marja. Én, mondom, nem nézhetvén hideg vérrel e lelketlen, ez embertelen, e hazafiatlan támadó­közjogilag egyenrangúvá a keresztény val­lással s a magyar állam keresztény jelle­gének a recepció miben sem prejudikál. Recepció nem annyi, mint egyenrangúvá tevés. A magyar államnak tehát de jure in­tézményeiben még megvan a keresztény jellege, ha mindjárt de facto azt némely dolgoknál eltitkolni vagy eltörülni szeret­nék. Állami intézményeinknek ezt a törté­neti keresztény jellegét meg fogjuk oltal­mazni minden támadás ellen, ahogy álla­munk egyéb történeti jogait is megoltal­maztuk a magyar állam minden ellensé­gével szemben. Aki a magyar államot felekezetlennek akarja és a felekezetlen jelleget kívánja az állam minden működésében kidombo­rítva látni, az olyasmit kiván, amire neki a magyar törvénytár nem ad jogot Kész­ségesen elhiszszük, hogy a zsidóság és a liberalizmus törekvése az állam felekezet­­lenségére irányul, mivelhogy ők a pozitív kereszténységet gyűlölik. De ez az ő gyű­löletük nekünk nem törvény s — hála a kezdődő keresztény restaurációnak — nem is lesz az. A keresztény szellem Magyarországon úgy látszik fölébredt. Ez a keresztény szellem nem fogja megengedni, hogy a vallásegyenlőség nevében, melyet mi ma­gunk, a keresztény többség, adtunk meg egy kisebbségnek, most ugyanez a kisebb­ség jogainkból kiforgasson bennünket és keresztény jellegétől megfoszsza országun­kat. Ha a zsidóság nem akarja szivébe recipiálni a keresztény vallást és nem akar olyan tüntetőleg kereszténynyé lenni, sokat, fölvettem a keztyüt előbb Lubrich tudta nélkül, majd az ő beleegyezésével, de azzal a kikötéssel, hogy az ő tudta nélkül semmit sem fogok közölni ez ügyben; végre pedig összetett erővel, az az: ő a maga neve helyett is az enyé­met tette oly cikkek alá, amelyeknek megírása neki semmi nehézséget nem okozott, nekem pedig a négy nagy kötetnek folytonos tanulmá­nyozásába került volna, amire pedig idő sem volt, hacsak a hasból készült támadásokra ha­sonlókép hasból vagy epéből készült válaszszal nem akartam volna felelni. Amint mondom, tehát a harcot én vettem fel a Magyar Államban, mert nagyon csalódnék, aki azt hinné, hogy a támadó lapok csak egy betű ellenvéleménynek, ellenbírálatnak vagy helyreigazí­tásnak is helyet adtak volna lepedőnyi lapjaikban. Dehogy adtak! Az irodalmi tisztes­ség akkor kezdett eltűnni a magyar hírlapiroda­lomból ! Egyszer az ország dédelgetett regényírójához, akinek élclapjában némi szolgálatot tettem, vit­tem egy cáfolatot a banda ellen. Nem bírtam belebeszélni kopasz fejébe, hogy a lovagiasság úgy hozná magával, hogy amely lapban valakit megtámadnak, az ott védekezhessék is. «Munkatársamat csak nem engedhetem le­rántani» , volt a válasz. «De, mondok, oly munkatársat el kellene csapni, aki oly munka szerzőjét legyalázza, ame­lyet nem is olvasott.» «Vigye máshová cáfolatát, úgymond az igazságszolgáltató regényíró, elég lap van.» Aztán elvittem a cikket egy konzervatív hír- Lubrich Ágost. Az Alkotmány eredeti tárcája. Irta: Tömör Ferenc. Lubrich Budapesten és a banda.. . Eötvös József miniszter érzékeny ember volt, deges is volt, becsületes ember is volt, akit minden támadás felizgatott, leginkább pedig az igaztalan támadás, amely még a jószándékot is megtagadta tőle; pedig nemcsak jószándék, jó­akarat volt benne, hanem lelkesedett is a tan­­ügyért, értett is hozzá, eszméi is voltak, ame­lyekért kész volt küzdeni, kész volt áldozni mun­kát, szorgalmat, kitartást, de megfélemlíteni nem engedte magát. Megfogadta, hogy míg ő lesz miniszter, a külföldi cikkező soha sem lesz egye­temi tanár, mert hát tudni való, hogy az akart lenni. Hja, de Eötvös nem sóivá vitte a minisztersé­get. A parlamenti harcok, amelyekben nemcsak a maga tanügyi politikája mellett küzdött, hanem a kiegyezést folyton növekedő epésséggel vitt balközép és az akkor még komolyan ellenzéki szélsőbal ellen az egész alkotmány­harcban is tevékeny és hatásos részt vett; e parlamenti harcok, mondom, a gyönge szervezetű Eötvöst nagyon megviselték, ágyba döntötték, amelyből többé föl sem lábadt. Amint mondják, a kegye­­ t Lásd az Alkotmány 1. évi március 8., 12., 16., 10., 28., április 2., 5. és 18-iki számait.

Next