Alkotmány, 1901. augusztus (6. évfolyam, 182-207. szám)

1901-08-01 / 182. szám

ALKOTMÁNY. 182. szám. * Csütörtök, 1901. augusztus 1. összes igazságügyi épületekre a gyászlobogó kitü­­zessék. Az igazságügyminiszterium külön gyászjelentést ad ki, koszorút helyeztet a ravatalra s a végtisztes­ségen testületileg jelenik meg. * Az országos szabadelvű párt díszes koszorút he­lyez Szilágyi Dezső ravatalára e felirással: «Elvei dicső harcosának — a szabadelvű párt.» * Az ország több részéből érkeztek már részvétira­tok Szilágyi Dezső elhunyta alkalmából. Egyes vi­déki városokban a lapok rendkívüli kiadásai tudatták már a reggeli órákban a szomorú hírt. A külföldi lapok is meleg hangon emlékeznek meg Szilágyi Dezsőről, Magyarország államférjáról. Szilágyi Dezső élete. Szilágyi Dezső 1840 április 1-én született Nagy­váradon, ahol atyja, Lajos, tekintélyes ügyvéd volt. Anyja Lukács György belügyminiszteri államtitkár­nak nővére volt s mintegy három évvel ezelőtt halt meg egy budapesti szanatóriumban. Szilágyi Dezső középiskolai tanulmányainak befejezése után a jogi pályára lépett és egyetemi előadásokat Németország­ban, Bécsben és Budapesten hallgatott. Nagyszabású szónoki tehetséggel vált ki kor­társai közül, kik nagy tisztelettel vették körül és az akkori időben megala­kult jogászsegélyzőegyesület elnökévé választották. Eredetileg ügyvédi oklevelet akart szerezni, de köz­ben ráért hirlapiroskodni s a Pesti Napló­ba meg a Pompéry János szerkesztésében megjelenő Ma­gyar­or­szág­ba­ írogatott cikkeket. Már az alkot­mány helyreállítása előtt nevet szerzett igy ma­gának s 1867-ben Horváth Boldizsár igazságügymi­niszter meghívta minisztériumába maga mellé titkár­nak ; itt kezdődött Szilágyi Dezsőnek az a működése, melynek egész életét szentelte: a magyar jognak ki­építéséé. Az igazságügyminiszteriumban mihamar osztálytanácsos lett s mint ilyet a kormány megbí­zása külföldi útra küldte az angol jog- és parlamenti viszonyok tanulmányozására. Angliából való vissza­térése után 1871-ben a miniszterelnök mellett szer­vezett kodifikáló bizottságnak lett tagja s törvényal­kotó tevékenységét 1874-ig folytatta. Közben 1871 őszén Gyulafehérvár városa a magyar országgyűlésbe küldötte képviselőnek. A képviselőházba jöttét meg­előzte tehetségének és tudásának híre­s szűzbeszéde csakugyan egyike volt a legragyogóbb parlamenti diadaloknak. 1871-ben feloszlott a törvényelőkészítő bizottság és Szilágyi Dezső a budapesti tudományegyetemen a politikai tudományok és a büntetőjog tanára le­t. Tanítványai hamar megszerették, de féltek is tőle. Megszerették könnyen oktató előadásmódjáért s fél­tek tőle szigorúságáért, melylyel nemcsak tudását, hanem tehetségét vizsgálta tanítványainak. Az egye­temen nagyon sajnálták távozását, mikor 1889-ben katedrájáról kinevezték igazságügyminiszternek; másrészt büszkeséggel teltek el az egyetem körei, hogy Magyarországnak megint egy igazságügyminisz­tere került ki az egyetemi tanárok soráb­ól. Hogy miként vélekedett Szilágyi Dezső arról, minő­nek kell lennie az egyetemi tanításnak, azt maga adta elő búcsúszavaiban, melyeket egyetemi tanszé­kétől való megválásakor hallgatóságához intézett: — Igyekeztem — mondá — önökkel nemcsak az ismeretek bizonyos összegét, hanem, amire jó­val nagyobb súlyt helyezek s az életben meg fog­ják látni, hogy fontosabb is, igyekeztem e mód­szert, logikai gondolkodást, kritikai szellemet , amire a politikában, államéletben leginkább szük­ség van, az intézmények működésének tapasz­­talatszerű­, pártatlan megítélését közölni. Csak ké­sőbb, ha az életbe mennek át, fogják belátni, hogy nem az ismeretek összegében fekszik a súly­pont, hanem abban a hatásban, melyet az önök gondolkozásmódjára,­ szellemére, módszerére az oktatás gyakorol. Önök pályájuknak csak küszö­bén állanak, ne felejtsék el soha, hogy az élet­ben s azon feladatokban, melyeket önöknek át kell venni, sokkal nagyobb súlyt kell helyezni a jel­lemre, mint az ismeretek összegére. S ez az egye­tem szolgáljon mind a két irányban való kiképzé­sükre. Magyarország most meggyőződésem szerint átalakuláson megy keresztül. Amit mi ma előkészí­tettünk, önök fogják folytatni. Ha jól velünk, önök jól fognak aratni. Egyetlenegy tanácsot adhatok önöknek, amikor elválunk, azt, hogy soha az ifjú­ság vidor évei alatt ne téveszszék szem elől azt,­­ hogy az elröppenő évek előkészületek, lelkiismere­tesen fölhasználandó előkészületek a nagy mun­kára, mely önökre vár. Mert önök lesznek az állam­élet minden terén a nemzet szellemi munkásai. A képviselőházban Szilágyi Dezső a Deák-párthoz csatlakozott, melynek elveit és törekvéseit már előbb szolgálta volt. Az 1875-iki pártegyesülés után a sza­badelvű pártba lépett, melyet azonban két évvel utóbb a vámkérdésről való vita folyamán elhagyott s tagja, majd Apponyi Albert gróf mellett vezére lett az egyesült ellenzéknek. Röviddel azután, hogy képviselővé lett, beválasztották a közös ügyek elin­tézésére való országos bizottságba, melynek mind­végig tagja, időközönkint elnöke és alelnöke volt azon idő kivételével, melyben az igazságügyminisz­terséget és a képviselőház elnökségét töltötte be. Az egyesült ellenzéknek kilenc éven át volt tagja; a párthívekkel való elvközössége a közigazgatási re­form 1866-iki tervezetének tárgyalásakor szakadt meg. Meg kell említenünk, hogy Gyulafehérvár városát csak egy országgyűlés tartamára képviselte, 1878-tól 1887-ig a budapest-józsefvárosi kerületnek volt kép­viselője. Akkor egyik párthoz sem tartozott; szabad­elvű ellenzéki volt. A következő képviselőválasztáson nem lépett fel a Józsefvárosban, Siklóson pedig meg­bukott. Ekkor Pozsony első kerülete választotta meg országgyűlési képviselőjének. Az 1889—1­894-es ciklusban a Tisza-, Szapáry-, Wekerle-kormányoknak volt tagja és igazságügyünk­nek állott élén. Amikor 1895 január 15-én megvált az igazságügyminiszteri széktől, egy jegyzéket tett közzé, amelyben hivatalos működéséről beszámolt. Huszonnégy törvénycikket sorolt föl ez a jegyzék Szilágyi Dezső alkotásaiként. Annyi bizonyos, hogy Szilágyi minisztersége meddőnek nem mondható, főbb munkálatai ezek voltak: Az ügyészségek új rendezése és szervezése, a királyi tábla decentrali­zációja, fölszabadította a bíróságok vezetőit a gaz­dasági teendőktől, szervezte a törvényszéki orvosi tanárokat, gondoskodott a bírói testület fölfrissítésé­­ről akként is, hogy a kúriai és táblai bírói állásokra ügyvédeket is kineveztetett, a judikatúra hitelének elő­nyére gondoskodott a törvényszékek szellemi nívójának emeléséről azzal is, hogy a törvényszékeket a felsőbb bíróságok tagjaival erősbítette. Egyik első törvény­­avaslatával elérte, hogy a bíróságok tagjait ideigle­nesen az igazságügyminiszteriumban is alkalmaztatta. Az 1890: XXIX. törvénycikkben meghatározta a tör­vényszékek és járásbíróságok székhelyeit és terüle­teit. 1901-ben módosította a birói és ügyészi szer­vezetet, 1901-ben a telekjegyzőkönyvi bejegyzések helyesbítéséről gondoskodott, 1893-ban megvetette az uj igazságügyi palota alapját. Ugyanebben az évben a kúriai és ítélőtáblái bírák szaporításáról terjesztett be törvényjavaslatot. 1894-ben az örökösödési eljá­rásra vonatkozó törvény került szentesítésre és ebben az évben léptek életbe a házassági jogról, a gyer­mekek vallásáról és az állami anyakönyvekről szóló törvények, melyeknek létrehozásában neki tudva­levőleg oroszlánrésze volt. Az igazságügyminiszterségről való lemondása és a Wekerle-kabinet bukása után a képviselőház elnöki székét vállalta el, melyet 1895. január 31-én foglalt el. Mint a képviselőháznak elnöke ugyanaz a Szilágyi Dezső volt, akinek az ő szigorú pártatlanságából táplálkozó jelei, élve előtt pártkülönbség nélkül meg­hódolt mindenki a parlamentben. A házszabályoknak alig volt hűségesebb őre nálánál s neki köszönhette a Bánffy-kormány, hogy az 1896-iki választások miatt való általános elkeseredés ellenére a képviselő­ház tárgyalásai hosszú ideig nyugodt hullámokkal folytak medrükben. Az országgyűlés jogait meg­óvta kifelé, emlékezetes példája ennek a po­zsonyi eset, mikor 1897 május hónap 16-án a Mária Terézia szobrának leleplezésével kapcsolatos ünnep idején nem vezette a király elé az országgyű­­lés küldöttségét, mert azt nem tették a küldöttségek között az őt megillető helyre. Az 1896-iki millená­­ris ünnepségek idején ő üdvözölte a királyt a tör­vényhozás nevében szép beszéddel, melynek jelen­tőségét több napon át méltatta a magyar sajtó. A képviselőház elnöki székétől 1898 őszén vált meg önkénytes távozással, a nagy obstrukció idején, mikor Bánffy Dezső báró hiába igyekezett őt a ház­szabályok mellőzésére, az ellenzéknek kíméletlen megfékezésére bírni. Bánffy Dezső báró ak­kor kerülő után a Berliner Tageblatt egy cikke utján támadta meg Szilágyi Dezsőt s akkor határozta el, hogy az elnöki székből, melynek annyi dicsőséget szerzett, távozik. Utolsó nagy diadalát akkor aratta, midőn az emlékezetes, viharos éjjeli ülés után, novem­ber 23-án igen gyorsan lecsillapította a Fejér­­váry báró és a nemzeti párt összetűzése által felszított szenvedélyeket. December 7-én bejelentette lemondását, melyet a képviselőház nagy sajnálattal vett tudomásul és néhány nappal később kilépett a szabadelvű pártból. Eljárásának okairól egy 1899 december 20-án kelt, pozsonyi választóihoz inté­zett nyilt levélben számol be, mely politikai irodal­munknak egyik remeke. Kifejti, hogy a szabadelvű párt december 6-iki határozata ellenkezik az alkot­mányosság szellemével és bár az obstrukciót rosz­­szalja, a jelen veszedelmes helyzetért mégis első­sorban a kormányt és a többséget teszi felelőssé. A többséget azért, mert megfeledkezett arról, hogy a parlamenti élet nem lehet el a kisebbség jogainak védelme és így bizonyos megegyezés nélkül. A kor­mánynak szemére veti a választások vezetését, az el­lenzék közigazgatási üldözéseit s különösen, hogy az aránylag nyugodt időket nem használta fel a tiszta választások törvényes biztosítására. Tán még nyomosabb volt az a vádja, hogy nem vonta le az Ausztriában támadt bonyodalmak következéseit és nem vette foganatba az ország an­tyira szükség­­es megszilárdítását. Bevallja, hogy így a két nagy tábor közt némileg kellemetlen helyzetbe jut, de hozzáteszi: «Én nem a középutat keresem, hanem azt mond­­dom meg, amit igaznak tartok.» A pártok közti békéltetésben a disszidensekk­el­ együtt előkelő részt vett, majd Bánffy lemondása után ő is visszatért a szabadelvű pártba. Még em­lékezetes az a nagyszerű tüntetés, amit a Ház ren­dezett mellette, amikor őt az elnökség megtartására fölkérték. Bánffyt ekkor érte az első parlamenti ve­reség, amikor látnia kellett, hogy az egész Ház, mint egy ember, emelkedett föl Szilágyi mellett. A parlamenti nyugalom helyreállott Széll Kálmán miniszterelnökségével s ekkor Szilágyi Dezső is visszatért a szabadelvű pártba, de a nyilvánosság előtt már ritkán szerepelt. Nagyobb beszédet a kú­riai bíráskodás törvényjavaslatának tárgyalásánál mondott, azonkívül a delegációban működött. Emlé­kezetes Rakovszky Istvánnal való nagy vitája a trónörökös házassági nyilatkozatának becikkelyezé­sénél. Nagy tudásával és félemletes dialektikájával — ismeretes, hogy a nagy cséplőgép­nek nevezték — szállott szembe akkor Rakovszky Istvánnal s ál­talánosan elismerték, hogy e vitában nem Szilágyi Dezső volt a győztes. Még Polónyi Gézával volt egéizben apró, személyeskedő vitája, utoljára a Ház utolsó ülésén szólalt fel, mikor az elnök az Ugron Gábor ellen irányuló hajsza miatt tüntetett a rahon­­bán mellett s az elnök kiürittette a karzatot, akkor az elnök eljárását helyeselte az ellenzék vitatkozá­sával szemben. Annál inkább dolgozott a kuliszszák mögött s ismeretes, hogy az összeférhetlenségi tör­vény megalkotásán ő is közreműködött; a bizottság­ban az ő módosításait nyihatta be Papp Géza kép­viselő, a szabadelvű párt értekezletein pedig ő maga zúzta össze hatalmas beszédekkel a közélet tisztu­lása ellen ágaskodó Tisza-csoportot. Mint protestáns ember, ő is részt vett az egyházi igazgatásban s 1876-ban a dunamelléki helvét hit­vallású egyházkerületnek világi főjegyzője lett. 1885- ben a felső-baranyai egyházmegye választotta gond­nokává, s ő e bizalmi állást sem tekintette puszta címnek, hanem oly tevékenységi körnek, melyet ugy a közigazgatási, mint az egyház-törvénykezési téren az 1882-iki zsinati törvények által rendezett alapon épp anyi tapintattal, mint erélylyel töltött be, s a sok tekintetben rendezésre váró viszonyok közt irányadó működést fejtett ki. Úgyszintén a jogászgyűléseken is elsőrangú tekintélyként szerepelt, kinek véleménye rendszerint döntő súlylyal esett a vitás kérdések mérlegébe. Ez év április 1-én lett 61 esztendős. Hirtelen aludt ki elméjének fényessége s halált gyászolni fogja egész nemzete, mert bizonyára a nemzetnek halottja ő. Apróságok Szilágyiról. Szilágyi Dezső lakása. A Harmincad­ utca 6. számú házában lakott Szilágyi Dezső évek óta. A kapubejárás alatt a lakók névsorában ma is a ré­gebbi fölirás látható: II. em. 13. ajtó Dr. Szilágyi Dezső a képviselőház elnöke. A második emeleten, a 13. számú lakásban vett Szilágyi Dezső otthon. Két kétablakos és egy négy­ablakos szobája tele volt könyvekkel és festmények­kel. Lakása egyszerű és kegyelmes urasághoz mé­rten igen olcsó volt; mindössze 450 forintot fizetett érte évenként. A négyablakos szobát irodának használta, míg a másik kettő szalon és hálószoba volt. A három helyiségben ötvenhat becses, eredeti festmény volt a falra aggatva. Még az előszoba falára is jutott né­hány régi kép, míg azoknak a festményeknek a száma, amelyeknek a falakon nem jutott hely, százra is rúg. Az előszobából juthatni a kis fürdőszobába, amelynek nagy szerepe volt Szilágyi életrendjé­ben, mert ő nyáridőben naponta többször is meg­­fürdött. Az­ udvari két szobában lakik Darvassi Sándor, a szolga, családjával. Abban a szobában, hol Szilágyi kiszenvedett, két nagy szekrény, egy kommode, egy szövettel bevont díván, mosdóasztal és egy nagy rézágy áll. A falat huszonnégy festmény ékíti. Az asztalok, székek, szekrények mind tele voltak rakva könyvekkel, folyóiratokkal, újságokkal és gyak­ran megesett, hogy Szilágyi, ha vendéget fogadott, előbb kénytelen volt lerakni a sok holmit egy szék­ről. Azt sohasem engedte meg, hogy a szolgája nyúljon ezekhez. Szilágyi Dezső, mint képviselőházi elnök. Min­den párt nagyrabecsülése és tisztelete fordult a képviselőház elnöki széke felé, mikor abban Szi­lágyi Dezső ült. Óriási tekintélye töltés volt, mely a képviselőházi vitáknak hullámait mindig medrükben tudta tartani; elnöki tisztét azzal a kötelességtudás-

Next