Alkotmány, 1901. november (6. évfolyam, 260-285. szám)
1901-11-01 / 260. szám
VI. évfolyam. 260. szám. Péntek* Budapest, 1901. november 1. ELŐFIZETÉSI ÍR: Eméssz évre .. . .. .. kor. 28.— Félévre ............ . 34.— Negyedévre............ 27.— Egy hónapra .. .... .2.40 Egyes szám 8 fill., vidékra 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL: VHI., Szentkirályi utca 28.*. HIRDETÉSEK felvételnél: a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hnbertnél VIL, Matzleinsdorfer-Strasso 7. Kéziratokat nem adunk vissza* Apponyi az elnök. Budapest, okt. 31. Amily teljes bizalmatlansággal viseltetünk a hamis Széll Kálmán beszédei és politikája iránt, nem kevesebb bizalommal tartozunk Apponyi őszinte egyéniségének. Apponyiról bátran mondhatni, hogy nem csalt meg soha senkit. Ha tévedett, ha megcsalatkozott emberekben és viszonyokban , ha politikai számítása hibás volt; ha sokszor követte sikertelenség szavait és tetteit, jóhiszeműségét és erkölcsét becsületesen kétségbe vonni nem lehetett. Midőn tehát rászánta magát, hogy a szabadelvű pártba belépjen, biztosra vettük, hogy ő a liberális politikának híve. Mikor Széll Kálmánt elfogadta vezérül, tudtuk, hogy követni fogja önzetlenül, míg ezt meggyőződésével összeegyeztetheti. És amikor a miniszterelnök ajánlatát, hogy a képviselőház elnöke legyen, elfogadta, kétségtelenül kötelességet vélt teljesíteni, hogy egész erejét a magyar parlament szanálására, szellemi és erkölcsi színvonalának fölemelésére fordítsa. Széll Kálmán pedig ügyeskedett, mert ily módon megszabadult pártjában egy szónoktól, ki eszmékben és formákban őt messze felülmúlja ; ki, mint pártvezér, nem akarva is, vetélytársa lendett, ki kevésbbé opportunista s ezért több rokonszenvvel és bizalommal találkozik. Apponyit tehát az elnöki székbe ültette. Nem akarta minisztertársának, nem hagy hátrá közkatonának s midőn a kormányzásból s a politika és parlament vezetéséből kizárta, semleges méltóságot bízott rá, ahol tekintélyével mérsékelje az ellenzéket. Széll Kálmán is megbízott Apponyi karakterében, hogy nem lesz olyan, mint Szilágyi Dezső, nem fog az elnöki székből intrikálni, ellene nem fog pártot ütni. Apponyi pedig elfogadta a házelnökséget, mert ezen állás hízelgett becsvágyának. És, mivel azt hiszi, hogy azon a helyen nagy szolgálatokat tehet hazájának, a parlamentet megtisztíthatja mindenféle salaktól, a szabadelvűek által lejáratott alkotmányosságot visszaállíthatja és, végül, egyénileg, megszabadul egy kényes helyzetből, amelybe mint egy feloszlott ellenzéki párt feje jutott, mikor a bukott szabadelvű többség soraiba lépett. Most az a kérdés, hogyan fog Apponyi Albert megfelelni új hivatásának ? Ez függ tőle magától s mint monda, attól a támogatástól, melyben a parlamenti pártok és az összes képviselők részéről találkozni fog. Székfoglaló programmbeszéde épp oly biztató, mint a fogadtatás, melylyel minden oldalról ünnepelték. Beszéde egy fogadalom s mint olyan, kötelező. Ha valaha megfeledkeznék róla, mint ellenzék, figyelmeztetni fogjuk ígéreteire. Nem beszélt másképp, mint, ha most is a nemzeti párt élén vilatkoznék. Nem hiányzott beszédéből sema közjogi büszke öntudat, mely Magyarország államiságát az országgyűlésben és kivált a népképviselet által látja biztosítva; sem a szabadságszeretet, mely a szólásszabadságot minden irányban megóvja; sem az önérzet, mely az elnököt és a parlamentet a kormánytól függetlennek nyilvánítja; sem a becsületesség, mely az összeférhetlenekkel látják soha. Futnak előle és nem pihennek addig, míg fényesen, melegen, magasan nem ragyog felettük a nap. Emlékszem! Gyermekkoromban, ilyenkor ősz kezdetén ott ültem házunk előtt a kis fapadon. Akkor is fecskék keringtek a magasban, szétszórt, fekete csapatokban gyülekeztek össze Isten tudja honnan. Éles csipogásuk felverte a környék csendjét s nyugtalan röpködésük felizgatta szunynyadó, gyermeki fantáziámat. A vén akácok girbe-gurba ágain akkor is szürke verebek gubbaszkodtak, gyűlöletem tárgyai, magam sem tudtam, miért. De jól esett, ha elzavarhattam onnan őket, mintha szürke köntösük megzavarta volna arisztokrata társaik előkelő, fekete tollas seregét. Követ dobtam a vén akácok koronáira s a verebek ijedt csiripeléssel rebbentek szét ágaikról. Akkor irigyeltem és bámultam a fecskéket. Csak a végtelenség volt előttem, amelynek neki vágnak a hosszú út, melyet veszedelmekkel és akadályokkal népesített meg forró képzelődésem. Ereszünk alatt a fészek rég üres lett. A fecskefiókok rég kiszálltak belőle, s am mily aggódó figyelemmel lestem első repülésüket, szárnyacskájuk esetlen vergődését, az öreg fecske pár kitartó türelmét. Míg végre egy napon nyílsebességgel szálltak fel a magasba és egy másikon már hiába kerestem kis kedvenceimet. Eltűntek, elvegyültek a tömegben, itt hagytak engem, házunkat, ereszünket s a fészket is, melyre talán büszkébb voltam, mint ők maguk. És most ott pihennek ők is a háztetőkön várva a jelt, melyet úgy gondoltam hírnökök visznek szét a legöregebb, legbölcsebb, legbátrabb fecsszemben tisztességet követel; a komolyság is megvolt, mely a házszabályok szigorú megtartását követeli mindenkitől; az erkölcs is, mely az igazságot és a hazafiságot ismeri mértékének s a vallásos érzület is kihangzott beszédéből, mely Isten gondviselésének szankciója alá helyezi a nemzetek életét. A néppártnak nincs oka kételkedni Apponyi szavaiban és szándékaiban s mert a szabadelvű párton nálánál méltóbbat az elnöki székre nem találhatott, szavazataival szívesen hozzájárult megválasztatásához, tapsaival kijelentéseinek helyesléséhez. És mostantól kezdve Apponyi a mi házelnökünk is, jogainknak védője. Ha ígéreteit betartja, a néppárt nem fogja megnehezíteni tisztjének teljeesítését. Hanem azt sejtjük, hogy még nehéz napjai lesznek Apponyinak ezen az országgyűlésen. Akár a függetlenségi párt kálvinista és zsidó töredékének mai viselkedését tekintjük, midőn vonakodott Apponyira szavazni és vagy nem szavazott, vagy Komjáthyra adta be szavazócéduláit; akár a miniszterelnök tegnapi hamis beszédét veszszük, melylyel a szabadelvű pártot üdvözölte, önmagát magasztalva a «tiszta választásokért», melyekkel a nemzeti szabad akarat az ő «valódi liberalizmusát» tette uralkodóvá, ő pedig vezetni fogja a pártot ebben a (zsidó) liberalizmusban s nem fog tőle eltérni, de megköveteli, hogy a pártnak egyetemes akarata annak minden tagját kötelezze: — ezen diadalmi beszéd és pártfegyelmező nyilatkozat sejteti velünk, hogy éles összeütközés az egyes csoportokhoz. A jelt, amelyre felkerekednek és vissza se nézve többé az elhagyott részekre — tömött sorokban röpülnek előre? Hová? Gyermeklelkem aggódva, vágyva követte őket, ismeretlen városok, hervadó mezőségek, kopár hegyormok fölött, keresztül az óceánok mérhetlen vizén és könyek gördültek le arcomon a gondolatnál, hogy talán épp az én kis kedvenceim hullanak alá, kifáradva, lankadt szárnynyal a feneketlen mélységbe. És mégis sajgó fájdalom kelt szivemben tehetetlenségem miatt és irigyeltem szárnyuk tehetségét és csodáltam bátorságukat, hogy itt hagyják a csúnya, nedves, komor őszt, hogy nem fáznak soha, hogy láthatják ama tündérszép vidéket, mely mesekönyveim révén bűbájos színekkel lopta be magát álmaim és első álmodozásaim közé. Talán ezért is gyűlöltem annyira a verebeket, mert sorsuk olyannyira hasonlónak látszott az enyémhez. Talán azért, mert mértéktelen szabadságvágyam nem tudta megérteni, miért maradnak itt, miért dideregnek télen át a vén akácok hóborította gályáin, mikor szárnyuk van, repülhetnének előre, láthatnának idegen világot, fürödhetnének illatban, napfényben, csiripelhetnének fantasztikus alakú pálmalombok közt. Gyávák — gondoltam — félnek a veszedelmektől és inkább eltűrik az éhséget és fagyot semhogy kockáztassák életüket. És megvetettem őket, kitartóan riasztgattam el udvarunkból és ha jött is a tavasz, nem melegének örültem, nem a rét virágainak, az erdő fakadó zöldjének, hanem a fecskepárnak, mely egy derült napon Fecske — veréb. —• Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta: Cypnán. Mintha falun volnék! Ablakom előtt gyülekezik a fürge szárnyú fecske. A vadgesztenyefák levele már neki vörösödön az ősz hűvös leheletétől s egy-egy szélrohamra sárgultan hullik alá a nedves földre. Sűrűn szitál az eső, nem a nyár ifjító, éltető zápora, hanem az ősz lassú, állandó, szomorú esőzése, mely hervasztja a virágot és lankasztja az életkedvet. A haldokló lomb közt szürke veréb gubbaszkodik és úgy rémlik, irigykedve és sóvárogva nézi a magasban keringő fecskét. Keresztül-kasul hasítják a levegőt, némelyiknek meg sem moccan a szárnya, hanem nyílegyenesen száll előre, mások meg nyugtalan, szeszélyes ívekben csapnak el a fák koronája fölött és hosszú, fekete sorban telepszenek le a telefondrótokon. Ősz van bizony! Az emberek összehúzódva, kelletlen arccal sietnek esernyőjük alatt és talán a verebekkel együtt irigylik a készülődő fecskesereget. Ők itt hagyják a hervadó őszt s a dermesztő telet. Nem ismerve és nem törődve a végtelen út veszélyeivel, bizva és bátran vágnak neki a messzeségnek, ahol verőfényes nyár vár reájuk újra, buján zöldelő élet, illatos mezők, a szék az örökzöld repkény borította ereszek áll. Csak sejtik a természet halálát, de nem