Alkotmány, 1901. november (6. évfolyam, 260-285. szám)

1901-11-01 / 260. szám

VI. évfolyam. 260. szám. Péntek* Budapest, 1901. november 1. ELŐFIZETÉSI ÍR: Eméssz évre .. . .. .. kor. 28.— Félévre ............ .­ 34.— Negyedévre............ 2­7.— Egy hónapra .. .... .­2.40 Egyes szám 8 fill., vidékra 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VHI., Szentkirályi­ utca 28.*. HIRDETÉSEK felvételnél: a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hnbertnél VIL, Matzleinsdorfer-Strasso 7. Kéziratokat nem adunk vissza* Apponyi az elnök. Budapest, okt. 31. Amily teljes bizalmatlansággal viselte­tünk a hamis Széll Kálmán beszédei és politikája iránt, nem kevesebb bizalommal tartozunk Apponyi őszinte egyéniségének. Apponyiról bátran mondhatni, hogy nem csalt meg soha senkit. Ha tévedett, ha megcsalatkozott emberekben és viszonyok­ban , ha politikai számítása hibás volt; ha sokszor követte sikertelenség szavait és tetteit, jóhiszeműségét és erkölcsét becsü­letesen kétségbe vonni nem lehetett. Mi­dőn tehát rászánta magát, hogy a sza­badelvű pártba belépjen, biztosra vettük, hogy ő a liberális politikának híve. Mikor Széll Kálmánt elfogadta vezérül, tudtuk, hogy követni fogja önzetlenül, míg ezt meggyőződésével összeegyeztetheti. És amikor a miniszterelnök ajánlatát, hogy a képviselőház elnöke legyen, elfogadta, kétségtelenül kötelességet vélt teljesíteni, hogy egész erejét a magyar parlament szanálására, szellemi és erkölcsi színvo­nalának fölemelésére fordítsa. Széll Kálmán pedig ügyeskedett, mert ily módon megszabadult pártjában egy szónoktól, ki eszmékben és formákban őt messze felülmúlja ; ki, mint pártvezér, nem akarva is, vetélytársa lendett, ki kevésbbé opportunista s ezért több rokonszenvvel és bizalommal találkozik. Apponyit tehát az elnöki székbe ültette. Nem akarta minisztertársának, nem hagy hátrá köz­katonának s midőn a kormányzásból s a politika és parlament vezetéséből kizárta, semleges méltóságot bízott rá, ahol tekin­télyével mérsékelje az ellenzéket. Széll Kálmán is megbízott Apponyi karakteré­ben, hogy nem lesz olyan, mint Szilágyi Dezső, nem fog az elnöki székből intri­kálni, ellene nem fog pártot ütni. Apponyi pedig elfogadta a házelnökséget, mert ezen állás hízelgett becsvágyának. És, mivel azt hiszi, hogy azon a helyen nagy szolgálatokat tehet hazájának, a parlamen­tet megtisztíthatja mindenféle salaktól, a szabadelvűek által lejáratott alkotmá­nyosságot visszaállíthatja és, végül, egyé­nileg, megszabadul egy kényes helyzetből, amelybe mint egy feloszlott ellenzéki párt feje jutott, mikor a bukott szabadelvű többség soraiba lépett. Most az a kérdés, hogyan fog Apponyi Albert megfelelni új hivatásának ? Ez függ tőle magától s mint monda, attól a támo­gatástól, melyben a parlamenti pártok és az összes képviselők részéről találkozni fog. Székfoglaló programmbeszéde épp oly biztató, mint a fogadtatás, melylyel minden oldalról ünnepelték. Beszéde egy fogadalom s mint olyan, kötelező. Ha valaha megfeledkeznék róla, mint ellen­zék, figyelmeztetni fogjuk ígéreteire. Nem beszélt másképp, mint, ha most is a nem­zeti párt élén vi­lat­koznék. Nem hiány­zott beszédéből sem­­a közjogi büszke öntudat, mely Magyarország államiságát az országgyűlésben és kivált a népképvise­let által látja biztosítva; sem a szabadság­­szeretet, mely a szólásszabadságot min­den irányban megóvja; sem az önérzet, mely az elnököt és a parlamentet a kor­mánytól függetlennek nyilvánítja; sem a becsületesség, mely az összeférhetlenekkel látják soha. Futnak előle és nem pihennek addig, míg fényesen, melegen, magasan nem ragyog felettük a nap. Emlékszem! Gyermekkoromban, ilyenkor ősz kezdetén ott ültem házunk előtt a kis fapadon. Akkor is fecskék keringtek a magasban, szét­szórt, fekete csapatokban gyülekeztek össze Isten tudja honnan. Éles csipogásuk felverte a környék csendjét s nyugtalan röpködésük felizgatta szuny­­nyadó, gyermeki fantáziámat. A vén akácok girbe-gurba ágain akkor is szürke verebek gub­­baszkodtak, gyűlöletem tárgyai, magam sem tudtam, miért. De jól esett, ha elzavarhattam onnan őket, mintha szürke köntösük megzavarta volna arisztokrata társaik előkelő, fekete tollas seregét. Követ dobtam a vén akácok koronáira s a verebek ijedt csiripeléssel rebbentek szét ágaikról. Akkor irigyeltem és bámultam a fecs­kéket. Csak a végtelenség volt előttem, amely­nek neki vágnak a hosszú út, melyet veszedel­mekkel és akadályokkal népesített meg forró kép­zelődésem. Ereszünk alatt a fészek rég üres lett. A fecskefiókok rég kiszálltak belőle, s am mily aggódó figyelemmel lestem első repülésüket, szárnyacskájuk esetlen vergődését, az öreg fecske pár kitartó türelmét. Míg végre egy napon nyíl­­sebességgel szálltak fel a magasba és egy má­sikon már hiába kerestem kis kedvenceimet. Eltűntek, elvegyültek a tömegben, itt hagytak engem, házunkat, ereszünket s a fészket is, melyre talán büszkébb voltam, mint ők maguk. És most ott pihennek ők is a háztetőkön várva a jelt, melyet úgy gondoltam hírnökök visznek szét a legöregebb, legbölcsebb, legbátrabb fecs­szemben tisztességet követel; a komoly­ság is megvolt, mely a házszabályok szi­gorú megtartását követeli mindenkitől; az erkölcs is, mely az igazságot és a hazafi­­ságot ismeri mértékének s a vallásos érzület is kihangzott beszédéből, mely Isten gondviselésének szankciója alá helyezi a nemzetek életét. A néppárt­nak nincs oka kételkedni Apponyi szavaiban és szándékaiban s mert a szabadelvű párton nálánál méltób­bat az elnöki székre nem találha­tott, szavazataival szívesen hozzájárult megválasztatásához, tapsaival kijelenté­seinek helyesléséhez. És mostantól kezdve Apponyi a mi házelnökünk is, jogainknak védője. Ha ígéreteit betartja, a néppárt nem fogja megnehezíteni tisztjének telje­e­sítését. Hanem azt sejtjük, hogy még nehéz napjai lesznek Apponyinak ezen az or­szággyűlésen. Akár a függetlenségi párt kálvinista és zsidó töredékének mai visel­kedését tekintjük, midőn vonakodott Appo­­nyira szavazni és vagy nem szavazott, vagy Komjáthyra adta be szavazó­cédu­láit; akár a miniszterelnök tegnapi hamis beszédét veszszük, melylyel a szabadelvű pártot üdvözölte, önmagát magasztalva a «tiszta választásokért», melyekkel a nem­zeti szabad akarat az ő «valódi liberaliz­musát» tette uralkodóvá, ő pedig vezetni fogja a pártot ebben a (zsidó) liberaliz­musban s nem fog tőle eltérni, de meg­követeli, hogy a pártnak egyetemes aka­rata annak minden tagját kötelezze: — ezen diadalmi beszéd és pártfegyelmező nyi­latkozat sejteti velünk, hogy éles összeüt­közés az egyes csoportokhoz. A jelt, amelyre fel­­kerekednek és vissza se nézve többé az elhagyott részekre — tömött sorokban röpülnek előre? Hová? Gyermeklelkem aggódva, vágyva kö­vette őket, ismeretlen városok, hervadó me­zőségek, kopár hegyormok fölött, keresztül az óceánok mérhetlen vizén és könyek gördültek le arcomon a gondolatnál, hogy talán épp az én kis kedvenceim hullanak alá, kifáradva, lankadt szárnynyal a feneketlen mélységbe. És mégis sajgó fájdalom kelt szivemben tehetetlenségem miatt és irigyeltem szárnyuk tehetségét és cso­dáltam bátorságukat, hogy itt hagyják a csúnya, nedves, komor őszt, hogy nem fáznak soha, hogy láthatják ama tündérszép vidéket, mely mesekönyveim révén bűbájos színekkel lopta be magát álmaim és első álmodozá­­saim közé. Talán ezért is gyűlöltem annyira a verebeket, mert sorsuk olyannyira hasonlónak látszott az enyémhez. Talán azért, mert mértéktelen sza­badságvágyam nem tudta megérteni, miért ma­radnak itt, miért dideregnek télen át a vén aká­cok hóborította gályáin, mikor szárnyuk van, re­pülhetnének előre, láthatnának idegen világot, fürödhetnének illatban, napfényben, csiripel­hetnének fantasztikus alakú pálmalombok közt. Gyávák — gondoltam — félnek a vesze­delmektől és inkább eltűrik az éhséget és fagyot semhogy kockáztassák életüket. És megvetettem őket, kitartóan riasztgattam el udvarunkból és ha jött is a tavasz, nem melegének örültem, nem a rét virágainak, az erdő fakadó zöldjének, hanem a fecskepárnak, mely egy derült napon Fecske — veréb. —• Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta: Cypnán. Mintha falun volnék! Ablakom előtt gyülekezik a fürge szárnyú fecske. A vadgesztenyefák levele már neki vörö­södön az ősz hűvös leheletétől s egy-egy szél­­rohamra sárgultan hullik alá a nedves földre. Sűrűn szitál az eső, nem a nyár ifjító, éltető zápora, hanem az ősz lassú, állandó, szo­morú esőzése, mely hervasztja a virágot és lan­­kasztja az életkedvet. A haldokló lomb közt szürke veréb gubbaszkodik és úgy rémlik, irigykedve és sóvárogva nézi a magasban keringő fecskét. Keresztül-kasul hasítják a levegőt, némelyiknek meg sem moccan a szárnya, hanem nyílegyene­sen száll előre, mások meg nyugtalan, szeszé­lyes ívekben csapnak el a fák koronája fölött és hosszú, fekete sorban telepszenek le a telefon­drótokon. Ősz van bizony! Az emberek összehúzódva, kelletlen arccal sietnek esernyőjük alatt és talán a verebekkel együtt irigylik a készülődő fecske­sereget. Ők itt hagyják a hervadó őszt s a der­mesztő telet. Nem ismerve és nem törődve a végtelen út veszélyeivel, bizva és bátran vágnak neki a messzeségnek, ahol verőfényes nyár vár reájuk újra, buján zöldelő élet, illatos mezők, a szék az örökzöld repkény borította ereszek áll. Csak sejtik a természet halálát, de nem

Next