Alkotmány, 1902. március (7. évfolyam, 52-77. szám)
1902-03-01 / 52. szám
VII. évfolyam, 52. szám, Szombat, Budapest, 1902. március 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIIL, Szentkirályi-utca 2. a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adank vissza ELŐFIZETÉSI ÁR: fre éss évra ---------kor. 28.Pélévr® M •• n ~■ HI* « ]41— Negyedeire ........ ot 7.— Egy hónapra .. .. _ ti 2.40 Egyes szim 8 üli., vidéken 10 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—06. Felvilágosításul: Budapest, február 28. Az Alkotmány mai számában megjelent cikkemben, ott, ahol az igazgatótanács hitvallás-tétele elmaradását panasztom, elmulasztottam a Szemnecz Emil autonómiai képviselőtársam indítványának felemlítését, amely a tisztviselők és alkalmazottak esküjébe foglalja többek között a hitvallásra való utalást. Ennek formulázása a szepesi püspök ur ő méltóságának módosításával fogadtatott el, mely szerint a tisztviselők szolgálati esküjét az országos katholikus gyűlés a püspöki karral együtt állapítja meg. Ezzel egyszersmind a szepesi püspök ur ő méltósága óhajának is megfelelek, cikkemet ezen nyilatkozattal kiigazítván. Zichy Nándor gróf: Tizenhárom millió. Budapest, febr. 28. Ma nem sokat «dolgozott» a t. Ház. Az úgynevezett kisebb tételeknél kezdve meg a költségvetés részletes tárgyalását, «csak» 13.033.892 koronát szavazott meg az ezermilliós költségvetésből. Hiszen lesznek majd ülések, amelyeken csak úgy fognak röpködni a tanácskozóterem levegőjében a milliók. Ezekről majd annak idején fogunk méltóképpen elmélkedni. Ma állapodjunk meg a 13 milliónál. Ezen összegnek is csak egy-két tételénél. A királyi udvartartás tételét a honhazafias tirádák nagy apparátusával támadták meg Széll Kálmán kedves barátjai, a szélsőbaliak. Hogy ez a tétel ilyen meg amolyan magas, mert az ország nem látja soha a hasznát Széll Kálmán védekezett jóbarátjai «támadásai» ellen úgy, ahogy tudott, de nem úgy, ahogy kellett volna. Ha Széll Kálmán az ország, a nemzet igazi morális és zsebbeli érdekeit tartja szem előtt, akkor nem Tisza Kálmántól ellesett frázisokkal válaszol kedves barátjai tirádáira, hanem például ilyeneket mond: «Kedves barátaim, önök többek között nagynak is, fölöslegesnek is találják az udvartartás költségeit, a civillistát? Hát nem gondolják meg, hogy ő Felsége évenként mily horribilis összegeket juttat hol a civillistából, hol magánpénztárából magyar jótékony és kulturális célokra? Aztán, ha a költségvetésnek fölösleges vagy túlságosan nagy tételeiről beszélnek, tessék megtámadni a miniszteri és főispáni nyugdíjakat, az egyre emelkedő állami anyakönyvi kiadásokat, az «Adria»-féle szubvenciókat és több efféléket. . .» Bocsánat, Széll Kálmán így nem beszélhet, mert ő liberális. Hanem mi néppártiak beszélhetünk így és figyelmeztethetjük a t. szélsőbali urakat, ne jakobinuskodjanak annyit az uralkodóház ellen, ők, akik a költségvetésnek sok-sok tételénél nem találják meg a tiltakozás azon hangját és azon érveit, amelyeket a nemzet, jobban mondva a nép legvitálisabb érdekei nap-nap után megkövetelnek. Széll Kálmán tegnapi beszédének nagy vízözönéből kifogjuk az egyetlen halacskát, amely abban fickándozik. Széll Kálmán csak úgy odavetve, egy közbeszólásra válaszolva emlegetett holmi napidíjnélküli parlamentet. Az egész jobboldal, a baloldal is tapsolt, ma meg a t. Ház szépen megszavazta a képviselő urak részére az évi léningot, potom 3.368.118 koronát. Lám, az angol képviselők nem kapnak fizetést, az osztrákok is csak a Reichsrath megtartott üléseinek száma szerint, aki pedig egy-egy ülésről igazolatlanul elmarad, nem kapja meg az erre az ülésre szóló napidíjat Magyarországon a költséges választási rendszer következtében bajos dolog lenne brevi mann eltörölni a képviselők díjazását, mert hiszen akkor a napidíjra rá nem szorult gazdag emberek teljesen kiszorítanák a parlamentből az oda politikai rátermettségüknél fogva talán nagyobb arányban illő szegényebbeket. Nincs is tehát szavunk a képviselők díjazása ellen, de hogy a mostani díjazás egy kis reformra szorulna, az egészen bizonyos. És itt felvetünk egy másik, a belügyminiszteri tárca A vigasztalhatatlanok. — Az Alkotmány tárcája. — Irta: Vlahuta Sándor. Deres őszi reggel van. A temetőőr söpri a sírdombokról az éjjel ráhullott levélréteget. Az öregnek megvarrnak a maga halottjai, akiket különösen szeret; ő gondoskodik a nyugalmukról, és amikor az élők megfeledkeznek, hogy virágkoszorúkat és mécseket hozzanak, Simon bácsi szomorúan közeledik az elhagyatott lakáshoz, hosszasan, sajnálkozóan nézi a kiszáradt virágokat és az elaludt mécseseket, és fejével bólingatva, elkezd a halottal beszélgetni és őt vigasztalni . .. — Látod, tudtam én, hogy el fognak felejteni . . . senki sem jön, hogy meglátogasson ... Mit törödnek ők veled? Esznek, isznak, mulatoznak . . . hadd csak, majd ő reájuk is nemsokára sor kerül . . . mintha látnám őket — holnap egyiket, holnapután a másikat — ezen a kapun bemenni a lábukkal előre, és őket is egy-két napig siratni fogják, azután sötétben maradnak, elfogy az olaj a mécsesből, mert hát lelkem, ilyenek az emberek, mit tehetünk mi róla ... De ma nincs kedve Simon bácsinak sokat beszélni. Még friss az a sírdomb, amelyről a leveleket lesöpri és a márványt csak két napja, hogy idehelyezték; az aranyozott betűk reszketnek a napfényben: __ — Cornea Sándor szül. 1849. március 6. — megh. 1884. szeptember 2. Csend van. Nem hallatszik más, csak a seprű körmölése és a levelek zörgése; a varjuk seregétől feketéllik a fák lombja. Derűs az ég, a föld alszik. Simon bácsi tudja, ki fog most abból a fényes hintóból kiszállni, amely megállt a kapu előtt. Corneané az. Magas, sápadt alak, lassan lépdel, vörösre kisírt szemekkel; utána könnyedén hullámzik a gyászfátyol, amely tetőtől talpig borítja. Ő nem lát semmit sem. Az öreg félreáll; ő érti és tiszteli a kömyáldozatot, amit a sírokon hullatnak. — Szegény asszony! . . . Lám, ő fiatal és szép és gazdag . . . Lám, hogy térdepel és siránkozik ... és! úgy van, mindenkinek megvan a maga baja, amely őt fölemészti! De majd elmúlik a baj s akkor egy másik fogja érni s ez folytonosan ismétlődik, mig a sírba száll . . . Negyven év alatt Simon bácsi annyi halottat látott, hogy már azt hitte, hogy ő meg sem fog halni. Miért érdekelték őt annyira Corneane látogatásai? Folyton azon gondolkodott egy idő óta, hogy előbb-utóbb mindenkit elfelednek s azért minden reggel mondogatta magában: «Ma nem hiszem, hogy jöjjön . . .» Aztán hallgatódzott: messziről fölismerte a hintó dübörgését és a lovak dobogását . . . «Jön!» Ez az állhatatosság végre megingatta az öreget föltevésében. Eljött a tél. Az egész temető fehér. A sima hórétegen kinek a nyomai látszanak? . .. Hát Simon bácsi, vannak-e olyan szívek, melyek nem felednek? .. . Lám, lám, hogy lesoványodott ; olyan mint egy árnyék, könnyű, reszketeg, mint a gyászfátyol, mely tetőtől-talpig befödi . . . épp olyan kegyeletesen borul le, és a sírja, mely szerelmét és minden boldogságát fedi, éppen oly kiapadhatatlanul ontja kényeit ez a vigasztalhatatlan asszony! Simon bácsi, miért csóválod a fejedet hitetlenül? A halottak őrizésében annyira megkeményedett szíved az élők iránt? * Kitavaszodik. A fák rügyezni kezdenek, a halottak földjéből buja növényzet kel ki, a levegőben üde illat árad szét, melynek fölelevenitő hatása van s amely szerelemre hívja a sziveket. Megnyílnak a temető kapui, a közönség tolong, fölsiketítő sirás és jajgatás vegyül lármába, a gyászmenet a sírhoz közeledik, a jajgatás mindig fájdalmasabb és kétségbeesetebb lesz. A papok énekelnek, a fáklyák csendesen égnek és a füstölőkből a tömjénfüst fehér gomolyokban száll föl . . . — Ne, ne szakítsátok el tőlem, engedjétek, hogy még egyszer lássam . . . Milyen gyászos és fájdalmas hangok! Egy feketébe öltözött fiatalember, képéből kikelve, őrülten minden erejét megfeszíti, hogy barátainak karjai közül kibontakozzék . . . «Adj Uram örök nyugodalmat neki» ... és a zenészek utolsót húznak. A menet szétoszlik, a halál birodalma ismét csendes lesz. A nap fejedelmi csöndes méltósággal nyugszik le. Még egy szerencsétlen, aki minden reggel jön a sírokat látogatni . . . Simon bácsi egyedül sétál a vasrácsozatok között, odapislog és morog magában: «Hé! azt hiszik, hogy nem látja őket senki . . . pedig!» A dolog úgy áll, hogy a két vigasztalhatatlan olyan csekély távolságra volt egymástól, hogy könnyen megláthatták és meghallhatták egymást, ha ugyan lelkük képes volt még külbenyomások befogadására.* Elérkeztek a szép május hónap gyönyörű napjai. A fák tele vannak virágokkal. Milyen édes az élet! Kié azok a gyerekek ottan, akik olyan kedvesen és vígan játszadoznak a halál csöndes birodalmában. Simon bácsi feléjük közeledik, mintha ő is részt akarna ebből a vidám gyermeki örömből... Csak hárman vannak és milyen lármát csapnak! Az a szőke, nagyobbik