Alkotmány, 1902. november (7. évfolyam, 260-285. szám)

1902-11-01 / 260. szám

VII. évfolyam. 260. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..........kor. 28.­Félévre ................ « 14.— 1 negyedévre _ „ _ .. « 7__ Egy hónapra ....­­ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. Szombat« Budapest, 1902. november 1*. SZERKESZTŐSÉG­­ ' ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL,­ VIII., Szentkirályi-utca 28 (t. HIRDETÉSEK f elvetetnek • kiadóhivatalban ég BÉCSBEN: Fried­ Hűberinél VH., Mateleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza,­ Katholikus lyceumi előadások. Budapest, old. 31, Margalits Ede dr. egyetemi tanár, az Országos Pázmány­ Egyesület elnöke dicsé­­retreméltó buzgósággal s lankadást nem ismerő munkássággal igyekszik meg­kedveltetni a katholikus lyceumi előadá­sokat. Dolgozik, buzdít, tanácsokat ad, a munkában mindig elölj­ár. Az utóbbi idő­ben megmozdult hazánkban a katholiciz­­mus, amely nálunk bizony-bizony sokáig szunnyadt. Ne keressük most már eme hosszas szunnyadás okait, hanem inkább örüljünk a felébredésnek ; örüljünk, hogy a katholicizmus már kezd számottevő té­nyező lenni hazánkban, de különösen örüljünk azon, hogy a felébresztés és a felébredés eme nagy s hatásaiban még most alig mérlegelhető munkájában oly férfiak viszik elöl a zászlót, kiknek jel­lemszilárdságuk, buzgóságuk, rátermettsé­gük, önzetlenségük, képzettségük valóban elismerésreméltó s lehetetlen hálát nem adnunk a Mindenhatónak, hogy a magyar katholikusok soraiban is oly sok jeles férfiút támasztott. A napokban lefolyt III-ik katholikus nagygyűlés fényes bizonyítéka volt ennek. Örültünk, hogy az ez alkalommal porondra lépők mindnyájan a mieink, akikkel el­dicsekedhetünk az egész művelt világ előtt. Elismerik ezt elleneink is, mert a tények­­ kényszerítő hatalma ellen úgy is hiába volna minden küzdelem, mert ez leg­feljebb csak szánalmat kelthetne irányuk­ban. Lüktet már az élet a magyar katoliku­sokban is. S ez a lüktető élet már oly szép gyümölcsöket termett néhány év alatt is, hogy erre még a legmerészebb képze­lettel bírók sem mertek gondolni, lévén nálunk a katholikusok élete észre nem vehető, lévén — mint igen helyesen je­gyezte meg ifj. Zichy János gróf — h­ao­­tikus semmiségben. Nincs a társadalomnak az a mozzanata, amely elkerülné a katholikus mozgalmak figyelmét. Szeget — szeggel! Ezt a nagyon is igaz mondást, illetőleg az ezt kifejező eljárási módot a katholikus törekvések zászlóvivői mindig szem előtt tartják, mert a mai modern világban csakis így remél­hető győzelem. A szabadkőmives irányzat különösen az utóbbi időben nagyfokú tevékenységet fejt ki. Nemcsak azáltal, hogy magára öltve s ország-világgá kürtöivé a jóté­konyság álarcát, kenyeret és «Podma­­niczky-tejet» osztogat a szegényeknek, hanem azáltal is, hogy különféle előadá­sokat és felolvastatásokat rendeztet, ame­lyeken szórja maszlagos, keresztényellenes tanait. Különösen e tekintetben behálózza már a kisebb vidéki városokat is. Margalits Ede mindent kifürkésző — Tény úr, az Isten . . . nem birta tovább mondani. Mózes tudott könyörületes lenni. Az árendásnak nemesebb szíve volt, mint Balogné­­nak, az édes­anyának. Visszafelé Örzse lekerült a nagy útról, s a Szentegyház pataka árka felé tartott. Ez száraz volt nyáron, csak nagy esőzé­sekkor kuruttyoltak a felgyülemlett tócsákban a békák. Amint belépett az elhagyatott sikátorba, beleütődött egy vasvillás emberbe. A bakter volt. Hadonászott és kiabált, de Örzse kisiklott a ke­zei közül. Csúnya, bozótos, vad volt ez az út. Két oldalt sűrűn, a kertek eleven kerítéseképpen bodzák, nyár- és kőrisfák álltak s vad, tövises bok­rok terpeszkedtek. Oly elhagyatott hely volt ez, melyet a gazdátlan kutyák kerestek fel, meg a falun átvonuló sáto­ros cigányok. Akiknek nem engedték meg más helyen a letelepedést. Amint Örzse tovább lépege­tett, arcába csapott egy-egy előre nyúló ág, meg­kapta könnyű szoknyáját a csipkebokor s néhol ingadozott, süppedt lába alatt a homokos talaj. A bokáján alul érezte, mintha égő parázsban volna a lába. úgy sajgott, annyira szúrta, vágta a tövis, a fák conkja, az éles hegyű kövek. Egy­szer neszt hall a sűrűségből. Reszketés futott át a testén s nem volt elég ideje meggondolni, mi lehet, egyszerre egy nagy fehér kutya ugrott elé. Hátulról támadta meg s kendőjét letépte fejéről. Örzse azt hitte, meghal a nagy ijedelemtől. A kis koporsó lehullt válláról s nagyot koppant a köveken. A hóna alól kieset a pakk, az egyetmás s kezét az ég felé emelve úgy állt ott, mintha elvesztette volna eszméletét. De a kóbor kutya, mi­től-e, a megtámadott merev mozdulatlanságától-e, hátra húzódott, egyet-kettőt nyaffintott, kissé vi­­csorgatta fogait s elsompolygott, szeme csakhamar észrevette ezt, s nem­csak figyelmeztetett erre, hanem mindjárt használta is az ellenszert. Kezébe vette a­ katholikus lyceumi előadások ügyét. Jól tette, helyesen tette! Kövessük őt. Azonban ne elégedjünk meg azzal, hogy csak egy-két helyen tartassanak ilyen előadások. Margalits rendezett Nagyíj­váradon oly előadást, melyet mintául ve­hetünk. Vegyük is és pedig minél gyor­­­sabban s minél több helyen. Most jön a téli időszak, mely a felol­vasásoknak és ilynemű előadásoknak ked­vez. Ne várjuk mindenüvé Margalitsot, hogy ő, az igaz, mindenüvé elmegy, a­hová csak teheti, de itóvégre mégis csak egy ember, szét nem szaggatható. Meg­adta­m az útmutatást, megadta a példát. Kisebb városaink kulturális tekintetben az utóbi időben nagy lendülettel haladtak előre s e tekintetben majd mindegyik egy kis gócpont. Ezekben a gócpontokban kell meghonosítani a katholikus lyceumi előadásokat. Hozzáértő férfiú találkozik mindenütt, ki megteheti a kezdeményező lépést, s ha a rátermettség párosul a buzgósággal, a siker nem maradhat el. Ezek a felolvasások, előadások az intelli­gencia körében közkedveltségnek örvende­nek, miért is nem szabad azokat elhanya­golnunk. A fő orvos is ugyanazon orvosságot abban az ízben és formában adja be a betegnek, amelytől nem irtózik, hanem a­melyet kedvel. Alig hogy kilépett Örzse az árokból, sikoltást hall maga mellett. — Jézus, Mária ... A Csonkáné lelke ... Minden jótét lélek dicséri az Urat ! Megszólalt Örzse.­­ — Ne ijjedezzön, Borosa néni, én volnék.. . ’— Jaj lelkem, nézd fiam, elállt a szám do­­­bonnása, úgy megijedtem. Már másodszor kisért ez a Csonkáné. Tudhatod, hogy egyszer kisöp­­rűsztem, mert elvitte a fejünk? A minap a Cse­­resnyésné járt úgy, éjfélkor Dani Pista háza elött ... Oh, jaj . . . Hát te? Orzse? Benőéktől kivilágított az ablakon a lámpa. Valaki akkor gyújtotta meg. Orzse nem szólt semmit, csak oda tartotta a­ kis koporsót. — Meghalt a kicsi, hiszen alig volt beteg, a lelkem, jól járt Orzse, nem kell kenyeret adni a kezébe... Áldassék az Úr neve, hogy elszólitotta... Aztán jóscakát kívántak egymásnak. Borosa nén utána kiáltott. — A gyerekeket beküldöm virrasztani, Orzse. — Isten fizesse meg. — Csattant a kapu s oda­bent igy szólt Borosa nén: — No gyerekek, átmentek Orzse nénhez ? Tudtok-e szép, szent éneket? — Tudunk, tudunk — kiáltotta öt torok. Aztán éjjeli lámpást adott a legnagyobb, Marx kezébe s útnak inditotta. — Oszt tisztességesen viselkedjetek. A gyerekek vígan lépegettek Balogék felé. — Atgyüttünk virrasztani. — Oh én édeseim, de jól tették és hullott­ az Örzse könye. , A gyerekek letelepedtek. Leültek, ki a lócára, Virrasztók. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Beborult az este s mivel már az esti szürkü­letből leszállott a fekete éjszaka, Örzse megin­dult a zsidóhoz. Lábujjhegyen, félve-remegve surrant a járó­kelő emberek mellett, szemébe húzta gyapotkendőjét, nem tekintett se jobbra, se balra, csak ment. Az emberek kisértetnek, vagy éjjeli madárnak hitték, amint perkál szok­nyája meg-megsuhant a levegőben. Tóthék kapuja előtt a göröngybe, vagy a priz­mába megbotlott Orzse s beleesett a sánc al­jába. Csihány összecsípte, bojtorján, vadbürök megvérezte arcát, kezét. Szegénynek lihegett a keble s csurgó verejték omlott le róla, mikor benyitott a sárid boltba. — Tudja, téni úr, a szégyenem mián, azért jártam igy. Fényes nappal nem mernék kibújni. Kikacagnának, köszönésemet se fogadnák ... A templomban is kiprédikáltak. . . úgy beszélt, hogy az embernek megesett rajta a szive. Nagy, szivrepesztő bánat s kimondhatatlan keserűség csendült a hangjában s olyan szomorú volt, mint a szárnyatépett madáré. Mózes meg­simogatta. — No csak ne veszítsd el magadat, Örzse. Adok hitelbe, te megfizeted, én tudom. Itt a szemfedő, virágok vannak bele hímezve, a szélén aranyszálak csillognak. Látod? Fáin, ez fiam. Strimfli, kék szalag, veres szalag, csokorra való gyertyákra, a kicsi köntösére. Koporsót is kapsz, festettet, városból valót. Itt a szögek, itt meg három liter pálinka sírásónak, harangozónak...

Next