Alkotmány, 1902. november (7. évfolyam, 260-285. szám)
1902-11-01 / 260. szám
VII. évfolyam. 260. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..........kor. 28.Félévre ................ « 14.— 1 negyedévre _ „ _ .. « 7__ Egy hónapra .... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. Szombat« Budapest, 1902. november 1*. SZERKESZTŐSÉG ' ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL, VIII., Szentkirályi-utca 28 (t. HIRDETÉSEK f elvetetnek • kiadóhivatalban ég BÉCSBEN: Fried Hűberinél VH., Mateleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza, Katholikus lyceumi előadások. Budapest, old. 31, Margalits Ede dr. egyetemi tanár, az Országos Pázmány Egyesület elnöke dicséretreméltó buzgósággal s lankadást nem ismerő munkássággal igyekszik megkedveltetni a katholikus lyceumi előadásokat. Dolgozik, buzdít, tanácsokat ad, a munkában mindig elöljár. Az utóbbi időben megmozdult hazánkban a katholicizmus, amely nálunk bizony-bizony sokáig szunnyadt. Ne keressük most már eme hosszas szunnyadás okait, hanem inkább örüljünk a felébredésnek ; örüljünk, hogy a katholicizmus már kezd számottevő tényező lenni hazánkban, de különösen örüljünk azon, hogy a felébresztés és a felébredés eme nagy s hatásaiban még most alig mérlegelhető munkájában oly férfiak viszik elöl a zászlót, kiknek jellemszilárdságuk, buzgóságuk, rátermettségük, önzetlenségük, képzettségük valóban elismerésreméltó s lehetetlen hálát nem adnunk a Mindenhatónak, hogy a magyar katholikusok soraiban is oly sok jeles férfiút támasztott. A napokban lefolyt III-ik katholikus nagygyűlés fényes bizonyítéka volt ennek. Örültünk, hogy az ez alkalommal porondra lépők mindnyájan a mieink, akikkel eldicsekedhetünk az egész művelt világ előtt. Elismerik ezt elleneink is, mert a tények kényszerítő hatalma ellen úgy is hiába volna minden küzdelem, mert ez legfeljebb csak szánalmat kelthetne irányukban. Lüktet már az élet a magyar katolikusokban is. S ez a lüktető élet már oly szép gyümölcsöket termett néhány év alatt is, hogy erre még a legmerészebb képzelettel bírók sem mertek gondolni, lévén nálunk a katholikusok élete észre nem vehető, lévén — mint igen helyesen jegyezte meg ifj. Zichy János gróf — haotikus semmiségben. Nincs a társadalomnak az a mozzanata, amely elkerülné a katholikus mozgalmak figyelmét. Szeget — szeggel! Ezt a nagyon is igaz mondást, illetőleg az ezt kifejező eljárási módot a katholikus törekvések zászlóvivői mindig szem előtt tartják, mert a mai modern világban csakis így remélhető győzelem. A szabadkőmives irányzat különösen az utóbbi időben nagyfokú tevékenységet fejt ki. Nemcsak azáltal, hogy magára öltve s ország-világgá kürtöivé a jótékonyság álarcát, kenyeret és «Podmaniczky-tejet» osztogat a szegényeknek, hanem azáltal is, hogy különféle előadásokat és felolvastatásokat rendeztet, amelyeken szórja maszlagos, keresztényellenes tanait. Különösen e tekintetben behálózza már a kisebb vidéki városokat is. Margalits Ede mindent kifürkésző — Tény úr, az Isten . . . nem birta tovább mondani. Mózes tudott könyörületes lenni. Az árendásnak nemesebb szíve volt, mint Balognénak, az édesanyának. Visszafelé Örzse lekerült a nagy útról, s a Szentegyház pataka árka felé tartott. Ez száraz volt nyáron, csak nagy esőzésekkor kuruttyoltak a felgyülemlett tócsákban a békák. Amint belépett az elhagyatott sikátorba, beleütődött egy vasvillás emberbe. A bakter volt. Hadonászott és kiabált, de Örzse kisiklott a kezei közül. Csúnya, bozótos, vad volt ez az út. Két oldalt sűrűn, a kertek eleven kerítéseképpen bodzák, nyár- és kőrisfák álltak s vad, tövises bokrok terpeszkedtek. Oly elhagyatott hely volt ez, melyet a gazdátlan kutyák kerestek fel, meg a falun átvonuló sátoros cigányok. Akiknek nem engedték meg más helyen a letelepedést. Amint Örzse tovább lépegetett, arcába csapott egy-egy előre nyúló ág, megkapta könnyű szoknyáját a csipkebokor s néhol ingadozott, süppedt lába alatt a homokos talaj. A bokáján alul érezte, mintha égő parázsban volna a lába. úgy sajgott, annyira szúrta, vágta a tövis, a fák conkja, az éles hegyű kövek. Egyszer neszt hall a sűrűségből. Reszketés futott át a testén s nem volt elég ideje meggondolni, mi lehet, egyszerre egy nagy fehér kutya ugrott elé. Hátulról támadta meg s kendőjét letépte fejéről. Örzse azt hitte, meghal a nagy ijedelemtől. A kis koporsó lehullt válláról s nagyot koppant a köveken. A hóna alól kieset a pakk, az egyetmás s kezét az ég felé emelve úgy állt ott, mintha elvesztette volna eszméletét. De a kóbor kutya, mitől-e, a megtámadott merev mozdulatlanságától-e, hátra húzódott, egyet-kettőt nyaffintott, kissé vicsorgatta fogait s elsompolygott, szeme csakhamar észrevette ezt, s nemcsak figyelmeztetett erre, hanem mindjárt használta is az ellenszert. Kezébe vette a katholikus lyceumi előadások ügyét. Jól tette, helyesen tette! Kövessük őt. Azonban ne elégedjünk meg azzal, hogy csak egy-két helyen tartassanak ilyen előadások. Margalits rendezett Nagyíjváradon oly előadást, melyet mintául vehetünk. Vegyük is és pedig minél gyorsabban s minél több helyen. Most jön a téli időszak, mely a felolvasásoknak és ilynemű előadásoknak kedvez. Ne várjuk mindenüvé Margalitsot, hogy ő, az igaz, mindenüvé elmegy, ahová csak teheti, de itóvégre mégis csak egy ember, szét nem szaggatható. Megadtam az útmutatást, megadta a példát. Kisebb városaink kulturális tekintetben az utóbi időben nagy lendülettel haladtak előre s e tekintetben majd mindegyik egy kis gócpont. Ezekben a gócpontokban kell meghonosítani a katholikus lyceumi előadásokat. Hozzáértő férfiú találkozik mindenütt, ki megteheti a kezdeményező lépést, s ha a rátermettség párosul a buzgósággal, a siker nem maradhat el. Ezek a felolvasások, előadások az intelligencia körében közkedveltségnek örvendenek, miért is nem szabad azokat elhanyagolnunk. A fő orvos is ugyanazon orvosságot abban az ízben és formában adja be a betegnek, amelytől nem irtózik, hanem amelyet kedvel. Alig hogy kilépett Örzse az árokból, sikoltást hall maga mellett. — Jézus, Mária ... A Csonkáné lelke ... Minden jótét lélek dicséri az Urat ! Megszólalt Örzse. — Ne ijjedezzön, Borosa néni, én volnék.. . ’— Jaj lelkem, nézd fiam, elállt a szám dobonnása, úgy megijedtem. Már másodszor kisért ez a Csonkáné. Tudhatod, hogy egyszer kisöprűsztem, mert elvitte a fejünk? A minap a Cseresnyésné járt úgy, éjfélkor Dani Pista háza elött ... Oh, jaj . . . Hát te? Orzse? Benőéktől kivilágított az ablakon a lámpa. Valaki akkor gyújtotta meg. Orzse nem szólt semmit, csak oda tartotta a kis koporsót. — Meghalt a kicsi, hiszen alig volt beteg, a lelkem, jól járt Orzse, nem kell kenyeret adni a kezébe... Áldassék az Úr neve, hogy elszólitotta... Aztán jóscakát kívántak egymásnak. Borosa nén utána kiáltott. — A gyerekeket beküldöm virrasztani, Orzse. — Isten fizesse meg. — Csattant a kapu s odabent igy szólt Borosa nén: — No gyerekek, átmentek Orzse nénhez ? Tudtok-e szép, szent éneket? — Tudunk, tudunk — kiáltotta öt torok. Aztán éjjeli lámpást adott a legnagyobb, Marx kezébe s útnak inditotta. — Oszt tisztességesen viselkedjetek. A gyerekek vígan lépegettek Balogék felé. — Atgyüttünk virrasztani. — Oh én édeseim, de jól tették és hullott az Örzse könye. , A gyerekek letelepedtek. Leültek, ki a lócára, Virrasztók. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Beborult az este s mivel már az esti szürkületből leszállott a fekete éjszaka, Örzse megindult a zsidóhoz. Lábujjhegyen, félve-remegve surrant a járókelő emberek mellett, szemébe húzta gyapotkendőjét, nem tekintett se jobbra, se balra, csak ment. Az emberek kisértetnek, vagy éjjeli madárnak hitték, amint perkál szoknyája meg-megsuhant a levegőben. Tóthék kapuja előtt a göröngybe, vagy a prizmába megbotlott Orzse s beleesett a sánc aljába. Csihány összecsípte, bojtorján, vadbürök megvérezte arcát, kezét. Szegénynek lihegett a keble s csurgó verejték omlott le róla, mikor benyitott a sárid boltba. — Tudja, téni úr, a szégyenem mián, azért jártam igy. Fényes nappal nem mernék kibújni. Kikacagnának, köszönésemet se fogadnák ... A templomban is kiprédikáltak. . . úgy beszélt, hogy az embernek megesett rajta a szive. Nagy, szivrepesztő bánat s kimondhatatlan keserűség csendült a hangjában s olyan szomorú volt, mint a szárnyatépett madáré. Mózes megsimogatta. — No csak ne veszítsd el magadat, Örzse. Adok hitelbe, te megfizeted, én tudom. Itt a szemfedő, virágok vannak bele hímezve, a szélén aranyszálak csillognak. Látod? Fáin, ez fiam. Strimfli, kék szalag, veres szalag, csokorra való gyertyákra, a kicsi köntösére. Koporsót is kapsz, festettet, városból valót. Itt a szögek, itt meg három liter pálinka sírásónak, harangozónak...