Alkotmány, 1903. július (8. évfolyam, 155-181. szám)
1903-07-01 / 155. szám
VIII. évfolyam. 155. szám. Budapest, 1903. július 1. Szerdai ELŐFIZETÉSI ÁR: évre..........kor. 28.Félévre . ................. tt 34.— Kesgedérre ........ 27.— Egy hónapra.......... a 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő szánta : 53—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL: Vm., Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és a BÉCSBEN : Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasso 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Beköszöntő botrányokkal. Budapest, jurt. 50. Hogy milyen ziláltak a viszonyok s hova juttatta a liberális párt monopolisztikus uralma a magyar parlamentarizmust, ennek rikító bizonyítéka a képviselőház magaviselete az uj minisztérium bemutatásánál és Khuen-Héderváry gróf programmbeszédjével szemben. Oly botrányos egykedvűséggel látta bevonulni új pártvezérét a szabadelvű egyesület, amilyen botrányos szenvedélylyel fejezte ki a Kossuth-párt haragos bizalmatlanságát. Nem volt még ilyen rút bevonulása Bánffy Dezsőnek sem, akit kinevettek és négy napig boszantottak és gúnyoltak, azután pedig nyakára ült az ellenzéknek, amelyet azután részint megnyergelt, részint számkivetett Tartani lehet attól, hogy hasonló sors fogja utolérni Khuen-Héderváry ellenfeleit, ki Horvátországban hasonló fogadtatásban részesült Szarcsevics pártja részéről s azután húsz esztendeig kormányozta az országot vasakarattal. Megszokta ő az ilyen jeleneteket, azt bizonyította ma is hideg egykedvűsége, mely mosoly mögé rejtette boszos meglepetését. Ezt nem várta volna. Nem hitte, hogy az a párt, melylyel paktumot kötött, lobogó haraggal tör ellene s az obstrukció, melyet Kossuth Ferenccel egyetemben leszereltnek hitt, mindkettőjükre rázúdul, mint a tenger hullámai. Ügyeskedtek Khuen-Héderváry és Kossuth, mert mind a kettő meg akart szabadulni az obstrukciótól. Kihagyták tehát az egyezségből a nemzeti követelményeket s napirendre tértek a katonai kérdések felett, hogy elővegyék a kiegyezést, s megszavaztassák az indemnitást, mely a kormánynak módot nyújt arra, hogy a régi ujonclétszámot megkapván, szeptemberben soroztasson és választasson. Későn jöttek rá a függetlenségi hadak, hogy vezérük a győztes táborral letétette a fegyvert. Csak a Kossuth Ferenc kiáltványából tudták meg, hogy az obstrukcióról ez lemondott most és mindörökre. Akkor megfontolták, hogy ez a liberális többségnek és kinevezett vezérének örökre biztosíta az uralmat, mert hisz a szabadelvű párt teljes elvtelensége és hatalomszomja minden törvényjavaslatnak biztosítja a szavazatok többségét, mihelyt a kormány követeli. Megbuktak tehát a hadsereg kérdéseiben nemzeti követeléseikkel és a gazdasági kérdésekben az önálló vámterülettel. Mehetnek haza krumplit kapálni s csak azok kerülnek vissza, kik a minisztérium engedelméből kapnak mandátumot. Sok ezer embert csödítettek fel száz deputációval tüntetni a magyar vezényleti nyelv és nemzeti zászló mellett. Hat hónapon át a legtüzesebb beszédeket tartották a parlamentben és népgyűléseken s mikor már a kormányt is megbuktatták, a szabadelvű pártot is szétrobbantották, idejött a horvát bán és vezérük beadta a kulcsot. Fölzúdultak hát a kerületek, a választók szidalmazták képviselőjüket, a függetlenségi pártban jobbot vetett a harag és bizalmatlanság és beleütött ebbe a pártba is a válság. Ám Khuen-Héderváry gróf volt a zendülő függetlenségiek első áldozatja. Ő maga még nem, csak programmbeszédje. Nem hozott nemzeti vívmányokat, nem tett ígéreteket, merev volt minden tekintetben, a katonai kérdésekben és a gazdaságiakban; a 67-iki közjogban épp oly intranzigens, mint a liberalizmusban; egyezkedni jött, de csak a Kossuth-párttal kötött paktumot és ez a párt ma hatnapi győzelmi mámor után úgy érzi, hogy be van csapva. Akár Khuent okolják, akár Kossuthot, az eredmény egyaránt: semmi. De Khuen is hibázott, mert, ha már palotás Kossuth Ferenccel, foglalja írásba, mert clara pada honi amid. Akkor nem vádolhatnák egymást szószegéssel. Pedig szószegésről szó nincs, hanem hitegetés mind a két részről történt, mert Khuennak elmondották nemzeti követeléseiket s ő hallgatott, ut consentire videtur. Kossuth pedig elhitette vele, hogy pártjával rendelkezik s ez a paktumot megtartja nemo contradicente. A csalódás most általános, a helyzet pedig veszedelmes. Mert minden héten uj kormányt kinevezni nem lehet és ha Khuenra nézve lehetetlenné válik az alkotmányos kormányzás, adott szavához képest, hogy Széll Kálmán szellemében, csak törvényesen és alkotmányosan fog kormányozni, az ex-lexbe belebukik, várjon hol akad még kilenc bátor férfiú a szabadelvű pártban, ki ennyi kudarc után kormányt vállalni merészkednék? Tudunk mi egyet, Bánffy Dezsőt, ki azonban minisztertársait nem válogatná azok közül, kik őt megbuktatták. Ki is bocsátotta már proklamációját, melyben a Ház feloszlatás A szezon végén. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Szép csendesen bezárultak a színházak kapui s a levitézlett színházi szezon meghozza azokat a kérdéseket, amikre annyira szeretnénk igennel felelni, de még egyre nem lehet. Annyi nagyon erős művésztalentummal megcsináltuk-e végre a modern színpadot, vagy legalább tettünk-e valamit, hogy megcsináljuk? Akadt-e színház, amely feladatának látta volna, hogy a világirodalom modern produktumait megismertesse a közönséggel, akadt-e annyira európai igazgató, aki át tudta volna tekinteni a modern drámatermelés egész tömegét és tömör, karakterisztikus anthológiát tudott volna belőle összeállítani? Akadt-e színház, amely céltudatosan felhasználta a klasszikusokban rejlő nagy nevelő erőt és amelyiknek a neveléséből legalább egy európai klasszisa drámaíró kikerült volna ? Ezek, azután sok más kérdés izgatják most a szemlélőt s végre is meg kell valahol az okát találni annak, hogy miért nemlehet azokra igennel felelni. Legelső színpadunk, a Nemzeti Színház van arra predesztinálva, hogy minden melléktekintettől mentesen tiszta művészetet kultiváljon és ne ő induljon a közönség után, hanem ő vezesse a közönséget. A legutóbbi igazgatóválságból Somló Sándor került a Nemzeti Színház élére s ő vele egy csodálatos, határozatlan művészi politika vonult be a komoly falak közé. Somló szíve szerint abból az iskolából való, amely tekintélynek fogadja az akadémiát, előnynek a verses formát, szükséges kelléknek a koburnust, fő színészadománynak az öblös orgánumot, amely választékosan beszél, taktusra lépked, nem fordul háttal a nézőnek és jogot formál arra, hogy tisztes hagyományok szerint átstilizálja az életet. Az ő dramaturgiája, esztétikája és rendezői felfogása erősen benne van a múlt században, amint ez illik is egy olyan úrhoz, aki en gros dolgozott az akadémia számára. De Somló mindamellett okos ember, aki érez valamit az idők rohanásából is és erőt véve lagymatag temperamentumán, a lelkétől idegen modernségnek is helyet enged színházában, egy kis fiatalságot is akar bevinni, nem azért, mintha lelkesedne érte, hanem mert a nálunk élő kis csoport huszadik századbeli ember nagyon kívánja ezt. Így történik azután, hogy a Nemzeti Színház szükséges rossznak tartja a modernséget és ötletszerűen mutat be egyes dolgokat, amik elmaradhatnának és tömegszámra mellőz olyanokat, amiket minden jól nevelt publikumnak illenék ismerni. Külföldön nagy lármát csapott Maeterlinck s ügyes svindlizéssel el tudta hitetni a világgal, hogy ő filozófiát űz. A világ hitt, amint hisz mindig, mikor valaki következetesen és sokáig kapacitálja, elhiszi, hogy a ködös szóvirágok mögött feneketlen mélységek rejtőznek, elhiszi, hogy uj és lendületes, ami régi, szentimentális és lapos, egyszóval elhisz mindent s kinevezi zseniknek a művészet ügyes strébereit. Természetesen a Monna Vannaeljutott hozzánk, mert Somló modern akart lenni. Eljutott Wilde Oszkár is, aki gyönyörű dolgokat irt, de irt gyöngét is, például a Lady Windermeere legyezőjét. Természetesen ezt hozta színre a Nemzeti Színház. Rostand megírta a Cyranot, azt elő is adták Budán, a Nemzetiben, azonban a Romanesque ment, a Cyranonak egy halvány utánzöngése, amiből körülbelül oly módon lehet ezt az érdekes szót megismerni, mint ha odaállítanák a «Honfoglalást» és azt mondanák: «Íme, ez Munkácsy». Kívül hatalmas evolúciók folynak, de mi azokból semmit sem látunk. Hogy többet ne említsek, német vendégszereplés útján kellett Gorkijt megismernünk, ugyan ő tőlük Wilde talentumát, németek útján ismertük meg az északi drámairodalom egypár tipikus alkotását, ellenben láttuk a Nemzeti Színházban Pierre Weber középszerűségét, lágy, nyárspolgári döngicsélést hallgattunk a «Titok» előadásában és a publikum nagyokat nézett, hogy ez hát az a híres modern francia drámairodalom, amelyről annyit hallani, de amelyet megismerni hiába akarunk. Két nevezetesebb eredményt mutathat fel a Somló jóakaratú, engedményekre kész, de alapjában vaskalapos rezsimje. Az egyik Echegaray «Halálos csönd»-jének színrehozatala, amely halvány képét adta annak, hogy milyen lenne a Nemzeti Színház, ha olyan lenne, amilyennek lennie kell. De Echegaray mellett hol marad a többi nagyság, miért nem tudunk Dumas-n túlvergődni, miért van az, hogy a legújabbak közül egy pár gyön-